Márk idegesen fel-alá kezdett járkálni a nappaliban, mintha a mozgással el tudná söpörni a kimondott szavak súlyát.
— Eszter, félreértesz! Nem így értettem! Ez nem akkora ügy, csak egy jogi formaság! — hadarta.
— Ha valóban csak formaság — kérdezte halkan a nő —, akkor miért ragaszkodsz hozzá ennyire?
A férfi megtorpant. Zavartan kereste a szavakat, tekintetében egy pillanatra bizonytalanság villant.
— Üljünk le, beszéljük át normálisan… Nem akartalak megbántani. Egyszerűen azt hittem, így ésszerűbb…
Eszter azonban már nem figyelt rá. Az ablakhoz sétált, és a szürkülő égboltot nézte. Az eső apró cseppekben verte az üveget. Belül különös nyugalom áradt szét benne. Nem dühöt érzett, és nem is sértettséget — inkább sziklaszilárd bizonyosságot, hogy jó irányba lép.
Egy héttel később kivett néhány nap szabadságot, és visszaköltözött az édesanyjához, Szegedre. Nem tartott sokáig összepakolni; kevés holmija volt. A kedvenc kötetei, egy fényképalbum, néhány kismamaruha és a legfontosabb iratok kerültek a bőröndbe. Márk éppen dolgozott. A konyhaasztalon hagyott egy rövid üzenetet: „Elindítom a válást. A félretett pénzt osszuk el a jegyzeteink szerint. Kívánok neked boldogságot.”
Ilona kérdések nélkül tárta ki az ajtót. Szorosan megölelte a lányát, bevitte a csomagokat, majd leültette a megszokott helyére a konyhában.
— Főzzek egy kis teát? Málnásat, ahogy szereted? — kérdezte csendesen.
Aznap este csörgött a telefon. A vonal túlsó végén Kinga hangja csengett, élesebben, mint máskor.
— Eszter, mégis mit művelsz? — kérdezte szemrehányóan. — Márk mindent elmondott. Gyermeket vársz! Most akarsz botrányt?
Eszter az ablakon túl az öreg almafát figyelte a kertben.
— Nem botrányt keresek, Kinga. Hanem biztonságot.
— Biztonságot? Hiszen van férjed, lesz közös lakásotok…
— Lesz lakásom — javította ki nyugodtan. — Talán szerényebb, de a saját nevemen.
Másnap bement a bankba. Új számlát nyitott, kizárólag a saját nevére, és átutalta rá a megtakarítás rá eső részét. Márk nem ellenkezett; láthatóan nem akarta tovább élezni a helyzetet. Az ügyintéző, egy kedves arcú fiatal nő, részletesen ismertette az egyedülálló anyáknak szóló hitellehetőségeket.
— Az állami támogatással és az eddigi félretett pénzével már elegendő önerő áll rendelkezésére. Egy kisebb garzon könnyedén belefér — magyarázta biztató mosollyal.
Este Eszter és Ilona a régi ház meleg konyhájában ültek. Odakint korán leszállt a sötét, a sparheltben pattogott a tűz. A málnateából felszálló gőz lassan kavargott a levegőben. Eszter hosszú hónapok óta először lélegzett fel igazán.
Három hónap telt el. Egy csípős, mégis napfényes februári délelőttön Eszter egy frissen épült társasház harmadik emeletén állt, egy üres, de már az övének mondható garzon közepén, Szegeden. A válás csendben, különösebb vita nélkül lezárult. A félretett pénzből egy harminckét négyzetméteres lakást vásárolt. Nem Debrecen pezsgése — de a saját világa. Egy térben a nappali és a konyha, mellette egy elkülönített hálórész. Az ablak a közeli folyóra nézett, mögötte fenyők sora zöldellt.
A hasa már kerek volt; kevesebb mint egy hét választotta el a szüléstől. Végigsimított a frissen festett falon, és elképzelte, hová kerül majd a kiságy, merre áll a pelenkázó.
Telefonja rezdült a kabátzsebében. Üzenet érkezett Márktól — hetek óta rendszeresen írt. „Eszter, kérlek, találkozz velem. Beszélnünk kell. Beláttam, hogy hibáztam. Kezdjük újra.”
Eszter még azelőtt törölte az üzenetet, hogy a végére ért volna.
Tenyerében megcsörrentek a kulcsok. A saját kulcsai. Egy apró, talán távol eső, de teljes egészében az övé lakás ajtajához. Itt senki nem radírozhatja ki a nevét a papírokról, nem teheti láthatatlanná, és nem nevezheti fölöslegesnek.
Odabent a baba finoman megmozdult, mintha válaszolna.
— A legfontosabb, hogy legyen egy hely, ahol nem lehet minket kitörölni — suttogta, megsimogatva a hasát. — Ahol számítunk. Csak azért, mert vagyunk.
A folyón túl kacsák úsztak komótosan. A felkelő nap aranyfénnyel árasztotta el a kis lakást. Eszter elmosolyodott. Mélyen belül tudta: sikerülni fog. Nem is lehet másképp.