— Ezért lenne ésszerűbb, ha kizárólag az én nevemen futna a kölcsön — zárta le Márk a gondolatot. — Úgyis egy fedél alatt élünk. Teljesen mindegy, melyikünk szerepel a szerződésen, nem igaz?
Eszter hosszasan időzött a papírok fölött. A táblázatok és százalékok szinte összefolytak előtte.
— Szerinted mi lenne a megoldás? — kérdezte halkan, fegyelmezett hangon.
— Pont, amit mondtam. Elválnánk papíron. Felvenném egyedül a hitelt, aztán amikor visszamész dolgozni, újra összeházasodunk, és a lakás fele átkerül a nevedre. Tiszta, egyszerű ügy.
— És ha közben történik valami? — Eszter igyekezett megőrizni a nyugalmát. — Ha később mégsem akarod módosítani a tulajdonjogot?
Márk szája sarkában félmosoly jelent meg. Ez a mosoly jobban szúrt, mint bármilyen éles szó.
— Ugyan már, miért ne akarnám? Család vagyunk. Ez csak praktikum… Vagy talán nem bízol bennem?
A tekintete jeges volt, kimért és számító. Ugyanaz az üzletszerű hidegség villant benne, amit Eszter már látott, amikor kellemetlen ügyfelekkel tárgyalt, vagy amikor a főnökével keménykedett. Olyan ember nézett rá, aki pontosan tudja, mit akar, és azt is, hogyan érje el.
— Gondold át a hétvégéig — tette hozzá végül, majd magára hagyta a nappaliban a szétterített iratokkal.
Eszterben ekkor tudatosult: Márk már döntött. A számítások csupán díszletek voltak, hogy ő maga mondja ki a beleegyezést.
— Át fogom gondolni — felelte csendesen.
Aznap este, amikor Márk már mélyen aludt, Eszter előhúzta a szekrényből a régi, kockás borítójú füzetet. Ebbe jegyezték fel az első közös hónapjaiktól kezdve a bevételeket és kiadásokat. Még abban az apró albérleti szobában kezdték vezetni, ahol minden fillér számított. Az asztali lámpa sárgás fényénél lapozgatni kezdett.
Minden oldalon két oszlop futott egymás mellett: „Márk” és „Eszter”. Az ő sorai semmivel sem maradtak el a férjéétől. Volt, amikor ő tett be többet, máskor Márk vállalt nagyobb részt, de összességében egyensúlyban voltak.
A végére érve hat évük állt előtte számokba rendezve. Ezalatt Eszter kilencszáznyolcvanezer forintot tett a közös kasszába. Szinte egy teljes milliót. És most úgy beszéltek róla, mintha mindaz, amit beletett, nem is létezne. Mintha a jövőbeli lakás kizárólag Márk érdeme és joga volna.
Becsukta a füzetet, és hosszú ideig mozdulatlanul ült a félhomályban. A kisbaba megmozdult a hasa alatt, mintha megérezte volna az anyja belső feszültségét. Eszter gyengéden végigsimított rajta.
— Ne aggódj, kicsim. Megoldom — suttogta.
Ez az ő munkája volt, az ő évei, az ő álmai. Nem hagyhatta, hogy egyszerűen kitöröljék a nevét a történetből.
Másnap reggel Márk ismét elővette az „okos” tervet. A konyhaasztalnál ültek, ő vajat kent a kenyérre, és olyan természetességgel beszélt a válásról, mintha csak a heti bevásárlást szervezné.
— Eszter, ez a hitel miatti papírválás teljesen bevett gyakorlat. Utánanéztem. Jövő héten időpontot kérünk az anyakönyvvezetőhöz, egy hónap múlva meglesznek a papírok. Amint kézhez kapom, beadom az igénylést. Karácsonykor már a saját otthonunkban ünnepelhetünk.
Eszter lassan letette a csészét. A baba újra megmozdult benne. Most azonban nem sírt, és nem is vitatkozott. A hangja tiszta volt és határozott.
— Tudod, Márk, igazad van valamiben. Váljunk el. De ne csak papíron. Valóban.
A férfi megmerevedett, a kés a kezében megállt a levegőben, morzsák hullottak az asztalra.
— Te ezt komolyan mondod? Eszter, ez őrültség!
— Egyáltalán nem. Elviszem a részemet a megtakarításból, és veszek magamnak egy lakást. Talán kisebb lesz, talán távolabb esik a központtól, de az az én tulajdonom lesz.
— Terhes vagy! Gondolkodj már!
— Pontosan a gyerekünk miatt gondolkodom így. Nem akarom, hogy olyan otthonban nőjön fel, ahol az anyja bármikor eltűntethető a papírokról, mint egy felesleges bejegyzés.
Márk arca elvörösödött, majd hirtelen felpattant a székről.