A félretett pénzük elegendőnek látszott az önerőhöz.
Csakhogy Márk váratlanul hátrálni kezdett. Egyik nap azzal állt elő, hogy a környék túl kieső — „messze van a buszmegálló”, máskor a lakás beosztása nem felelt meg — „szűk a konyha”, aztán az zavarta, hogy az épület még nem kapta meg a használatbavételi engedélyt — „mi lesz, ha csúszik az átadás?” Eszter eleinte partner volt az aggályokban, új hirdetéseket böngészett, más projekteket küldött át neki, de idővel feltűnt neki: Márk minden lehetőségben talált valami hibát.
Esténként a férfi a laptopja fölé görnyedt, banki ajánlatokat vetett össze, kamatszinteket számolt, táblázatokat szerkesztett. Halkan dohogott a gazdasági helyzetről, a kiszámíthatatlanságról, a kockázatokról.
— Márk, hiszen már döntöttünk — szólalt meg egy este Eszter, amikor leült mellé a kanapéra. — Miért halasztjuk folyton?
— Mert mindent alaposan át kell rágni — felelte anélkül, hogy ránézett volna. — Ez nem egy évre szól. Harminc évre köteleződünk el.
Eszter igyekezett bekapcsolódni a tervezésbe, de Márk rendre leállította.
— Ne ezzel foglalkozz. Elég, ha pihensz. Így is kimerült vagy.
A várandósság valóban próbára tette. A munkanap végére alig maradt ereje, a zsúfolt buszok szaga émelyítette, mégis esténként ügyfelekkel foglalkozott, hogy több pénzt tudjanak félretenni.
— Nem kellene hamarabb elmenned táppénzre? — kérdezte egyszer Márk.
— De hát a lakás miatt gyűjtünk.
— Majd én megoldom. Kilátásban van egy előléptetés.
Az előléptetésből végül nem lett semmi. A lakás körüli beszélgetések viszont furcsa irányt vettek. A „mi” lassan eltűnt, helyét az „én” vette át. „Én veszem fel a hitelt.” „Én döntöm el, melyik banknál.” „Én intézem a szerződést.”
Egy szerdai napon Eszter hamarabb ért haza, mert ultrahangvizsgálatra ment. Márk azt hitte, csak este nyolc körül lép be az ajtón. Amikor csendben belépett, meghallotta a hangját a szobából. Telefonon beszélt, feltehetően régi főiskolai barátjával, Gergővel.
— Hát persze, hogy otthon marad majd a GYES alatt. Legalább három évig nem lesz fizetése. Addig én húzom az igát egyedül… És őszintén? Nem akarom, hogy ha egyszer bármi történne, felezni kelljen a lakást. Amíg ő a gyerekkel lesz, az egészet én fizetem.
Eszter megállt a küszöbön. A szíve úgy kalapált, hogy attól tartott, Márk is meghallja. A férfi azonban folytatta:
— Szerintem ez teljesen ésszerű. A tulajdon azé, aki beleadja a pénzt, nem?
Valami eltört benne. Szó nélkül kiment a konyhába, leült az asztalhoz, és sokáig bámulta az udvart az ablakon át. A játszótér egyik hintája ferdén lógott, a festék lepattogzott róla. Az a férfi, akiben eddig feltétel nélkül megbízott, akivel közös jövőt tervezett, most így gondolkodott róla.
Fél óra múltán Márk kilépett a szobából, és meglepetten nézett rá.
— Hát te? Nem is szóltál, hogy jössz.
— Ultrahangon voltam. A babával minden rendben.
— Az jó.
Ennyit mondott, majd a fürdőszoba felé indult. Nem kérdezte meg, fiú vagy lány lesz-e, nem nézte meg a kezében tartott fekete-fehér képeket sem.
Eszter nem rendezett jelenetet. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. De attól az estétől kezdve csendben lépéseket tett. Amikor Márk elaludt, jogi oldalakat olvasott, fórumokat böngészett. Utánanézett, milyen támogatások illetik meg, milyen jogai vannak házastársként a közös vagyon tekintetében, és miként biztosíthatja magát. Hajnalig ült a konyhában számológéppel a kezében, számolt és forgatókönyveket gyártott.
Először villant át az agyán komolyan a gondolat: mi lenne, ha nélküle folytatná? Ijesztő elképzelés volt. De vajon lehet-e együtt élni valakivel, aki már előre a menekülőutat tervezi?
Másnap Márk határozott arccal lépett be a nappaliba, mintha tárgyalásra készülne. Kinyomtatott kimutatásokat, törlesztési ütemterveket és banki ajánlatokat tett le az asztalra.
— Eszter, mindent átszámoltam — kezdte tárgyilagos hangon. — Ha a hitelt kizárólag az én nevemre vesszük fel, 11,5 százalékos kamatot kapunk. Ha mindkettőnkére, akkor 13-at, mert a bank kockázatként kezeli a te kieső jövedelmedet a szülési szabadság alatt. Az is lehet, hogy így elutasítanak, vagy kevesebbet adnának.