— Váljunk el hivatalosan, és majd én egyedül igénylem a lakáshitelt, amíg te otthon leszel a babával és nem lesz saját kereseted — vetette fel higgadt, már-már üzletszerű hangon a férj.
— Igen, papíron különválhatnánk. Így korrektebb. A kölcsön az én nevemen futna, te pedig visszalépsz, amikor lejár a GYES.
Eszter az ablak mellett ült, tenyerével lassan simítva egyre kerekedő hasát, amikor Márk kimondta mindezt. Az egyik kezében bögre gőzölgő tea, a másikban a telefonja volt. Olyan tárgyilagosan beszélt, mintha csupán egy háztartási gép árát mérlegelnék, nem pedig a házasságukat.
Eszter felpillantott rá, abban bízva, hogy felfedez valami játékosságot a tekintetében. De csak hideg eltökéltséget látott.
— Nem életszerű, hogy te otthon maradsz, én pedig egyedül törlesztek. Ez így nincs egyensúlyban — tette hozzá Márk, anélkül hogy elszakította volna a szemét a kijelzőről.
A nő mellkasát hirtelen szorítás járta át. Végignézett a férjén: a gondosan formázott frizurán, a bal szemöldöke fölötti apró anyajegyen, amelyet régen gyengéden megcsókolt. Mégis úgy érezte, mintha egy idegen ülne vele szemben — valaki, akinek a mellkasában nem szív, hanem számológép kattog.
Hat éve voltak házasok. Az egyetemen találkoztak, harmadévesen, egy vizsgaidőszak kellős közepén. A könyvtár csendjében Márk egy papírpoharas kávéval és egy könnyed viccel telepedett mellé, mondván: képleteket sokkal könnyebb megjegyezni, ha az ember nincs egyedül. Informatikusnak készült, mellette szabadúszó projekteket vállalt; Eszter pedig kitűnő hallgatóként saját könyvelőirodáról álmodott. Fél évvel később már egy apró albérleti szobán osztoztak, közös fürdővel a folyosó végén. Nem volt könnyű, mégis boldogok voltak: rezsón főztek, kihúzható kanapén aludtak, és a jövőről ábrándoztak.
— Előbb összerakjuk az önerőt — mondogatta Márk, miközben átölelte. — Aztán veszünk egy kétszobás lakást egy új társasházban. A gyerekszoba délre néz majd, hogy mindig világos legyen.
— És erkély is kell — felelte Eszter mosolyogva. — Teleültetem virágokkal.
Az esküvőjük szerény volt, szűk családi körben tartották. A nagy cél ezután a takarékoskodás lett, mintha iránytű vezette volna őket az albérletek és kompromisszumok között.
Spóroltak, amennyit csak lehetett. Eszter egy kisebb cégnél dolgozott könyvelőként, emellett több vállalkozó pénzügyeit intézte online. Gyakran éjfélig ült a laptop előtt, könnyező szemmel, mégis rendületlenül. Márk egy informatikai vállalatnál helyezkedett el. Némileg többet keresett, de csupán pár ezer forinttal.
Minden hónap végén ünnepélyes számvetést tartottak. Volt egy külön füzetük, amelybe Eszter gondos betűkkel vezette a bevételeket két oszlopban: „Márk” és „Eszter”. A két szám szinte mindig fej fej mellett haladt.
A szülőktől nem számíthattak segítségre. Eszter édesanyja, Ilona, egy régi házban élt Szeged közelében, szerény nyugdíjból. Márk szülei, Benedek és Kinga, szintén szűkösen éltek: még mindig fizették annak a nyaralónak a részleteit, amelyet idős korukra vásároltak.
— Nem baj, megoldjuk saját erőből — biztatta a férjét Eszter. — Egy csapat vagyunk.
Három éve már egy kétszobás albérletben laktak, ami előrelépésnek számított. Volt külön hálójuk és saját konyhájuk. A falakat esküvői képek és utazási fotók díszítették; egyszer eljutottak Balatonfüredre egy hétre — az volt az egyetlen igazi nyaralásuk.
Amikor a terhességi teszt két csíkot mutatott, Eszter először hitetlenkedett. Vett még hármat, mind ugyanazt jelezte. Márk akkor örömében felemelte, megpörgette, nevetve csókolta a hasát.
— Most már tényleg ideje saját otthont venni! — lelkesedett. — A gyerekünknek biztos alap kell!
Addigra szinte döntöttek is: egy új építésű, kétszobás lakás mellett Pécsen. Távolabb esett a belvárostól, de a gondolat, hogy végre a sajátjuk lehet, mindent felülírt. Az addig félretett pénz elegendőnek tűnt az önerőhöz, és úgy érezték, a közös tervük végre kézzelfogható közelségbe került.