A szobában végül csak Gabriella, Gergő, Márk, Viktória és a két hivatalos személy maradt.
– Márk, kérlek… – Viktória odalépett a férjéhez, és bizonytalanul megérintette a karját. – Helyrehozom. Megígérem, nem fordul elő még egyszer. Ez volt az utolsó alkalom, esküszöm.
Márk fáradtan nézett rá.
– Ezt mondtad októberben is, amikor egyedül találtam a gyerekeket a játszótéren. Ugyanezt ismételted decemberben, amikor egész éjszaka nem jöttél haza, mert szórakozni mentél. És három hete is, amikor elfelejtetted időben elhozni őket az óvodából.
– Szeretem Lillát és Leventét! – csattant fel Viktória. – A gyerekeim!
– Ha valóban így van, akkor miért maradnak éhesen? Miért nem ülsz le velük rajzolni, mesét olvasni? Tegnap Lilla azt kérdezte tőlem, hogy az anyukája szereti-e őt egyáltalán.
Viktória ajka megremegett. A könnyei lassan végigcsorogtak az arcán, fekete csíkokat húzva a szétkenődött smink helyén. Nem szólt többet.
A szürke kabátos nő előrelépett, és egy névjegyet nyújtott át neki.
– Meg kell jelennie a kiskorúak ügyében eljáró bizottság előtt – közölte tárgyilagos hangon. – A pontos időpontról hivatalos értesítést kap postán, legkésőbb két héten belül.
– Miféle bizottság? Miért? – Viktória hangja élesen csengett. – Nem követtem el semmit!
– Két kiskorú gyermeket hagyott felügyelet és megfelelő ellátás nélkül. Ez elegendő indok arra, hogy vizsgálják a szülői jogok korlátozását vagy akár megvonását.
Viktória ekkor Gabriellára nézett. Az anyós látta, hogyan remeg a menye válla a vékony ruha alatt, és hogy a szemében most először valódi rettegés csillan.
– Gabriella… – suttogta Viktória megtörten. – Mondja meg neki, hogy nem vagyok rossz anya. Csak kimerültem. Szükségem volt egy kis levegőre. Mindenkinek jár pihenés. Két gyerekkel nem könnyű… Ön tudja. Beszéljen Márkkal. Meg fogok változni.
Gabriella hosszú másodpercekig hallgatott. Eszébe jutott, amikor harmincöt évvel korábban ő maga nevelte Márkot. Gergő akkoriban két munkahelyen dolgozott, hajnalban ment el, és sokszor csak késő este ért haza. A pénz sosem volt elég, bébiszitterről vagy hétvégi kikapcsolódásról álmodni sem mertek. Mégis megoldotta. Fáradt volt, sokszor sírt titokban, de a fia soha nem maradt éhesen, és egyetlen percre sem hagyta magára felügyelet nélkül.
– Menj a férjeddel – mondta végül csendesen. – A többit nem az én dolgom eldönteni.
Márk gyengéden, de határozottan megragadta Viktória könyökét, és az ajtó felé vezette. A nő bizonytalanul lépkedett magas sarkú cipőjében, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné az egyensúlyát.
A küszöbnél még egyszer visszanézett az apósára és anyósára, de nem jött ki hang a torkán.
Az ügyintézők utánuk mentek. Nem sokkal később az udvarról ajtócsapódások és beinduló motorok zaja hallatszott. Gabriella az ablakhoz lépett, és félrehúzta a függönyt. A piros hátsó lámpák fénye lassan távolodott a havas úton, míg végül eltűnt a kanyarban.
Csend borult a házra.
– Mi lesz most? – kérdezte halkan.
Gergő sóhajtott.
– Valószínűleg bírósági eljárás. Vizsgálatok, meghallgatások. Márk majd intézi.
– És a gyerekek?
– Az apjukkal maradnak. Legalábbis egyelőre biztosan.
Gabriella visszaült az asztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát. Úgy érezte, mintha egyetlen nap alatt kifacsarták volna minden erejét. Reggel még csak azért jöttek ki, hogy ellenőrizzék a vízvezetékeket a hétvégi házban. Estére pedig a fiuk házassága darabokra hullott a szemük előtt.
– Talán mi idéztük elő – szólalt meg nehéz szívvel. – Ha ma nem jövünk, talán nem fajul idáig.
Gergő lassan megrázta a fejét.
– Előbb-utóbb így is megtörtént volna. Te is láttad, hogyan bánik a gyerekekkel. Nem ez volt az első eset… és valószínűleg nem is az utolsó. Márknak már régen lépnie kellett volna.
A szobában újra csend lett. Csak az óra egyenletes ketyegése hallatszott, mintha emlékeztetné őket: bizonyos döntéseket nem lehet tovább halogatni.