– Anya, várj egy pillanatot – hallatszott még a vonalban.
Egy hosszú perc telt el. Gabriella két kézzel szorította a telefont a füléhez, mintha attól tartana, hogy a kapcsolat is megszakad.
– Itt vannak – szólalt meg végül Márk tompa, rekedt hangon. – Lilla és Levente. Egyedül ülnek a szobájukban.
Legóznak. Most értem haza a munkából, azt hittem, Viktória itthon van. A konyha üres, a gyerekek reggel óta nem ettek.
– Úristen, Márk…
– A hitelkártyát is lenullázta. Két órája jött az értesítés: harmincezer forint egyetlen vásárlással. Azt hittem, bevásárol. Erre kiderül, hogy…
Nem fejezte be. Gabriella hallotta, ahogy fia nehézkesen veszi a levegőt. Lelki szemei előtt megjelent Márk arca: sápadt, beesett, a szeme alatt sötét karikák. Harmincöt éves volt, de az elmúlt év mintha egy évtizedet öregített volna rajta.
– Anya, kérlek, ne csináljatok semmit. Ne veszekedjetek vele, ne érjetek hozzá. Odamegyek, és elintézem. Kell még két óra.
– Mit akarsz tenni?
– Megoldom. Csak várjatok meg.
A következő két óra vánszorgott. Gabriella és Gergő felmentek az emeleti hálóba, mert képtelenség volt elviselni Viktória társaságát és a zajt.
Lentről dübörgött a zene, poharak csörömpöltek, hangos nevetés és éles sikongatás keveredett a basszussal. Időnként Viktória harsány hangja tört át mindenen, valami történetet mesélt, a vendégek pedig hahotáztak.
– Soha nem tudtam megfejteni ezt a lányt – szólalt meg Gabriella. Kabátban feküdt az ágy tetején, csizmáját sem húzta le. – Márk úgy szeretett bele, mint egy kamasz. Első pillantásra.
Bemutatta nekünk, büszkén. Szép volt, élénk, folyton beszélt. Azt hittem, még fiatal, huszonöt éves… majd kinövi ezt az örökös szórakozást.
– Már harminc – jegyezte meg Gergő halkan. – És semmit nem változott.
– Amikor megszülettek a gyerekek, egy hétig fel sem kelt az ágyból. A telefonját nyomkodta, sorozatokat nézett. Én jártam át minden nap. Mostam, főztem, tologattam a babakocsit.
Márk dolgozott, alig volt otthon. Viktória egyszer sem mondta, hogy köszönöm. Egyszer sem, Gergő.
A férfi az ablaknál állt, és a sötét utcát figyelte. A szomszéd kerítésénél álló lámpa halvány fényében apró, szúrós hópelyhek kavarogtak.
– Nem a bébiszittere vagy – mondta végül.
– A nagymamájuk vagyok. Segíteni akartam. Azt akartam, hogy a gyerekek rendes családban nőjenek fel.
Odakintről hirtelen csattanás hallatszott, mintha valami nehéz tárgy borult volna fel. Gabriella összerezzent. Lentről Viktória éles, csilingelő nevetése csendült fel.
– Még egy óra – szólt Gergő. – Tarts ki.
Pontosan két óra múlva fényszórók pásztázták végig a havas utat. Gabriella az ablaknál állt, és látta, ahogy Márk autója befordul a kapu elé. Nem sokkal mögötte egy másik kocsi is érkezett – fehér, oldalán felirattal, amit a sötétben nem tudott elolvasni.
Lesietett a földszintre. A zene még szólt, de már halkabban. A társaság elfáradt; a vendégek szétszóródva hevertek a nappaliban. Egy szakállas fiú a fotelben bóbiskolt, két lány a telefonját görgette.
Viktória félig fekve terült el a kanapén, és a plafont bámulta.
Kinyílt az ajtó.
Márk lépett be elsőként. Gabriella még sosem látta ilyennek. Az arca kifejezéstelen volt, mintha kőből faragták volna. A szája vékony csíkba szorult, a tekintete keményen előre szegeződött.
Mögötte két idegen érkezett: egy körülbelül negyvenéves nő szigorú szabású szürke kabátban, valamint egy fiatalabb férfi, hóna alatt bőrmappával. Mindketten hivatalos öltözékben voltak.
– Ők a gyámhatóságtól jöttek – mondta Márk hangosan, túlharsogva a zenét. – Beadványt nyújtottam be.
Viktória felült. A telefon kicsúszott a kezéből, és a szőnyegre esett.
– Miféle beadványt? – nézett rá értetlenül. – Miről beszélsz?
– A szülői felügyeleti jog megvonásáról.
A nappaliban síri csend lett. A szakállas fiú felriadt, a lányok egymásra pillantottak.
Viktória felállt, de megingott – túl sokat ivott az elmúlt órákban –, és a kanapé karfájába kapaszkodott.
– Ez vicc – suttogta. – Ugye csak ijesztgetsz?
– Nem viccelek. Ma hazamentem a munkából, és a gyerekeinket egyedül találtam a lakásban. Éhesen, rendetlenül, koszos ruhában. Te szó nélkül elmentél, és nem gondoskodtál róluk.
Harmincezer forintot költöttél el egy nap alatt a hitelkártyáról. Az a pénz a gyerekekre volt félretéve.
– Közös pénz! Jogom van hozzá!
– A gyerekeinket elhagyni nincs jogod.
A szakállas fiú lassan felállt, felvette a kabátját, és lesütött szemmel az ajtó felé indult. Utána a többiek is szedelőzködni kezdtek. Nem szólt senki, nem néztek vissza. Perceken belül kiürült a nappali, és csak Gabriella, Gergő, Márk, Viktória és a két hivatalos személy maradt a dermedt csendben.