A mondat után feszült csend telepedett a nappalira.
– Ugyan már, após – legyintett Viktória, miközben felállt a fotel karfájáról. – Nem kell ebből ekkora ügyet csinálni. Semmi katasztrófa nem történt.
– Nem vagyok az apád – csattant fel Gergő élesen. – A férjed apja vagyok. És tudni akarom, hol van most Lilla és Levente.
A kérdés láthatóan váratlanul érte a nőt. Egy pillanatra megmerevedett, a borospohár félúton megállt a levegőben.
– Otthon vannak. Természetesen. Márkkal.
– És Márk tudja, hogy te itt vagy?
Viktória nem válaszolt azonnal. Letette a poharat az asztalra, összefonta a karját, és kissé leeresztett állal nézett Gabriellára – pedig majdnem egy fejjel magasabb volt nála.
Gabriella közelebb lépett. Fürkészve figyelte a menye arcát, mintha onnan próbálná kiolvasni az igazságot.
Egy harmincéves, két négyéves gyereket nevelő anya hétköznap délután bulit rendez egy idegen nyaralóban, miközben a férje dolgozik.
A gyerekek holléte bizonytalan.
– Viktória – mondta halkan, hogy csak ő hallja –, a gyerekeid még kicsik. Nem tudnak maguknak enni adni. Nem értik, miért tűntél el, és mikor jössz vissza. Hogy hagyhattad őket itt egy mulatság kedvéért?
– Az apjukkal vannak. Márk kivett egy szabadnapot. Minden rendben.
– Biztos vagy ebben?
A nő nem felelt. Inkább a barátaira pillantott. Gabriella észrevette, hogy a társaság arckifejezése megváltozott.
Pár perce még ingerülten és fölényesen méregették a házigazdákat. Most valami más csillant a szemükben – talán kíváncsiság, talán rosszallás.
– Jó, elég volt – csapta össze a tenyerét Viktória, hangosan. – Emberek, szedelőzködjünk. Igazuk van az öregeknek, nem kellett volna idejönnünk. Menjünk máshová, ott folytatjuk.
Nagyjából tíz percig tartott, mire mindenki összeszedte magát. Gabriella a konyhaajtóban állt, és némán figyelte, ahogy a vendégek kabátot húznak, telefonjukat keresik, és az utolsó korty bort is kihörpintik az üvegből.
Egyetlen bocsánatkérés sem hangzott el. Senki nem ajánlotta fel, hogy segít rendet rakni.
Viktória ment ki utoljára. A küszöbön még megtorpant, majd visszafordult.
– Mondtam nekik, hogy ne jöjjünk ide – jegyezte meg. – Ők erősködtek. Nem az én hibám.
Gabriella hallgatott. Régóta ismerte ezt a tulajdonságát: a felelősség mindig más vállára került. A barátokéra, a körülményekére, az időjáráséra, a férjére, az anyósára – bárkiére, csak a sajátjára nem.
Az ajtó becsukódott. Odakintről autóajtók csapódása hallatszott, motorok bőgtek fel, a kerekek csikorogtak a letaposott havon.
Néhány perc múlva ismét csend lett.
Gergő kilépett a nappaliból, és megállt a felesége mellett.
– Nézd meg, mit hagytak maguk után – mondta fáradtan.
Gabriella végignézett a helyiségen.
Vörös foltok éktelenkedtek azon a szőnyegen, amelyet Gergő szülei még Miskolcról hoztak évtizedekkel ezelőtt. Sáros lábnyomok tarkították a padlót – utcai cipőben járkáltak bent. A kávéscsészében, amelyen kézzel festett minta díszelgett, csikkek áztak.
– Takarítsunk ki – sóhajtott Gabriella. – Add ide a vödröt és egy felmosórongyot.
Szó nélkül dolgoztak. Gergő felmosta a padlót, Gabriella letörölte az asztalokat és egy nagy műanyag zsákba gyűjtötte a szemetet.
Kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön a nehéz szag; a februári hideg élesen áramlott be a szobába.
A szőnyeggel meggyűlt a bajuk. A bor mélyen beszívódott a szálak közé, és hiába próbálták tisztítani, a foltok makacsul megmaradtak.
Végül Gergő feltekerte, és kivitte a fészerbe.
– Tavasszal elvisszük tisztítóba – jegyezte meg. – Talán még megmenthető.
Gabriella bólintott. A táskájából elővette a Debrecenből hozott termoszt, teát töltött két bögrébe.
Az asztalnál ültek, és némán kortyolgatták az italt, miközben a havas kertet nézték.
– Szerinted hazament? – törte meg a csendet Gabriella.
– Remélem.
– Fel kellene hívnunk Márkot.
– Várj még egy kicsit. Hadd oldja meg ő maga.
Gabriella letette a bögrét. Gergő arca megviseltnek tűnt, mintha hirtelen éveket öregedett volna. A ráncok mélyebbek lettek, a tekintete tompább. Tudta, hogy a fiuk jár a fejében – az élete, a házassága, az unokák sorsa.
Ekkor hirtelen kivágódott a bejárati ajtó.
Viktória állt ott. Mögötte ugyanaz a társaság sorakozott, akiket alig egy órája küldtek el.
A szakállas fiú egy faládát cipelt, amelyből borosüvegek nyaka meredezett.
– Na, szuper – vigyorgott Viktória. – Ugye mondtam, hogy összepakolnak utánunk? Gyertek be, most már tényleg lehet lazítani.
Gabriella a konyhában ült, kezében a telefon. Annyira remegett az ujja, hogy alig találta el a megfelelő nevet a névjegyzékben.
– Halló? Anya? – szólt bele Márk meglepetten. – Mi történt?
– Márk, mi itt vagyunk a szentendrei házban. Viktória is itt van. A barátaival.
– Hogyhogy a házban? Azt mondta, Nórához megy születésnapra. Gödöllőre.
– Nem Gödöllőn van. Itt van Szentendrén. Engedély nélkül bejöttek, és bulit csináltak. Kiküldtük őket, rendet raktunk, most pedig visszajöttek.
A vonal túlsó végén csend lett. Gabriella hallotta, ahogy Márk elindul valahová a lakásban, léptei tompán koppantak a parkettán.