Ránézett Gergőre, aki azonnal összevonta a szemöldökét.
– Odaadtad valakinek a kulcsot? – kérdezte élesen.
– Senkinek. Soha – felelte határozottan.
Gabriella kitárta a kiskaput, és belépett az udvarra. A kerti ösvényen a hó össze volt taposva; gyorsan végigszámolta a lenyomatokat. Legalább öt-hat különböző cipő nyoma rajzolódott ki a fehér felszínen.
Valaki nemrégiben nagy társasággal érkezett ide.
A szentendrei telket már három évtizede birtokolták. A házat még Gergő édesapja kezdte építeni, később ők maguk bővítették tovább: először a verandát toldották hozzá, aztán felhúzták az emeletet, végül egy kis szauna is került a kert végébe.
A gyerekek tudták, hol lapul a pótkulcs a lépcső alatt, de érkezés előtt mindig telefonáltak. Ez volt a családi szabály, amit mindenki betartott.
Gergő ment fel elsőként a tornácra. Gabriella mögötte haladt, közben a nappali ablakát figyelte.
A függöny mögött árnyak mozogtak – valaki járkált, sőt mintha táncolt volna. A tekintete megakadt a vitrin körvonalán, abban őrizte az édesanyjától örökölt porcelánkészletet. A gyomra összeszorult valami baljós sejtéstől.
Azért jöttek most Szentendrére, hogy ellenőrizzék a vízvezetékeket. Gergő minden februárban ragaszkodott ehhez az úthoz. Tizenöt évvel korábban egyszer kihagyták a tél végi átvizsgálást, és a pince egyik csöve szétfagyott.
Az egész rendszert cserélni kellett, és azóta Gergő sem az időjárásban, sem a szerencsében nem bízott.
Gabriella közben a kamrából is fel akarta hozni a befőtteket. Az unokák rajongtak az epres lekvárért, ráadásul két hét múlva itt volt a farsang.
Lilla és Levente, az ikrek, januárban töltötték be a negyedik életévüket. Gabriella minden apró részletére emlékezett annak a napnak.
Márk, a fia, maga vitte be a tortát a konyhából. Ő gyújtotta meg a gyertyákat, ő segített a gyerekeknek elfújni a lángokat, majd felszeletelte és szétosztotta a süteményt.
Viktória, a menye, ezalatt a szoba sarkában ült, kezében a telefonjával. Csupán egyszer állt fel: amikor az egyik vendég családi fényképet akart készíteni.
Mosolyt erőltetett az arcára, adott egy puszit Levente fejére, aztán visszaült a kanapéra.
Gabriella akkor hallgatott. Olyan családban nőtt fel, ahol nem volt szokás a rokonokat a hátuk mögött kibeszélni.
Az édesanyja mindig azt mondta: ha valami bánt, mondd el az illetőnek, különben maradj csendben. De mit mondhatott volna a menyének?
Azt, hogy nem törődik eléggé a gyerekeivel? Hogy közömbös anya?
Nem érezte magát feljogosítva erre. Viktória könnyen visszakérdezhetett volna: ki maga, hogy kioktasson?
Mégis, hónapról hónapra egyre nehezebb lett lenyelni a szavakat.
Gergő benyitott, Gabriella pedig követte.
Az előszobában füstszag terjengett, keveredve valami émelyítően édes, cseresznyére emlékeztető illattal. A padlón idegen kabátok hevertek szétszórva.
A kulcstartó kampón egy fényes lakkbőr női táska lógott.
Gabriella belépett a nappaliba – és megtorpant.
Hat-hét ember terpeszkedett bent úgy, mintha a saját otthonában lenne. Két fiatal nő a kanapén ült, egy rövid szakállú férfi az ablaknál állt pohárral a kezében.
Valaki más Gergő foteljében heverészett, abban, ahol a férje esténként a híradót nézte. Az asztalon üres és félig telt palackok sorakoztak, tányérokon sajt- és kolbászmaradékok, a hamutartó szerepét pedig egy kék mintás porceláncsésze töltötte be.
Viktória a másik fotel karfáján ült. Rövid, fekete ruha volt rajta – egyáltalán nem egy téli hétvégi házba illő viselet –, magas sarkú cipővel. Pezsgőspoharat tartott a kezében, és nevetett valamin, amit az egyik lány mondott.
Amikor észrevette Gabrielláékat, elhallgatott. Arcára bosszús, rajtakapott gyerekhez hasonló kifejezés ült ki.
– Ó… – jegyezte meg, de fel sem állt. – Úgy tudtam, csak jövő hétvégén jöttök.
– Akkor jövünk, amikor akarunk – felelte Gergő higgadtan, bár a hangjában feszültség vibrált. – Ez a mi házunk.
Elmagyaráznád, mi folyik itt?
Viktória vállat vont.
– Barátokkal lazítunk. Ebben mi a probléma?
– Engedélyt kértél?
– Kitől? Tőletek?
A szakállas férfi gúnyosan felhorkant, majd az ablak felé fordult. Az egyik lány a szemét forgatta, és odasúgott valamit a társának.
Gabriella nem hallotta a szavakat, de a hangsúlyból érezte: semmi tiszteletteljes nem volt benne.
– Alig lehet levegőt kapni – szólalt meg végül.
Igyekezett nyugodt maradni, mert tudta: ha elveszíti az önuralmát, nem tudja majd visszafogni magát.
– Majd kiszellőzik – legyintett Viktória.
Gergő odalépett a vitrinhez, és kinyitotta az ajtaját. Gabriella látta, ahogy a férje arca megkeményedik.
A díszes készlet két csészéje nem a helyén állt, az egyiknek pedig letört a füle. Ez a porcelán az ő édesanyjáé volt.
– Ez az anyósom öröksége – mondta Gergő, és a hangja megremegett. – Szinte felbecsülhetetlen.
– Ugyan már – fordult hátra a szakállas. – Ki tart még ilyen ócskaságot? Bemész egy áruházba, és veszel másikat.
Gabriella észrevette, hogy Gergő ökölbe szorítja a kezét. Negyven év házasság után jobban olvasta a férje testtartását, mint bármilyen kimondott szót.
Soha életében nem ütött meg senkit, de most hajszálon múlt.
– Fiatalember – szólalt meg lassan, minden szótagot külön megnyomva –, önök nem a saját lakásukban vannak, hanem egy idegen ember házában.