Balázs még aznap este szembesült vele, hogy Eszter nemcsak szavakban gondolta komolyan a döntését. Amikor hazaért, a lakás kongott az ürességtől. A szekrények félig tárva, a polcok kiürítve. A fürdőszobából eltűntek Eszter apró üvegcséi, a hálóból a ruhái. Még az a csorba peremű, zöld bögre sem maradt ott, amelyből minden reggel a teáját itta.
A konyhaasztalon egy lezárt boríték várta. Balázs ideges mozdulattal feltépte. Hivatalos iratok voltak benne: válókereset és vagyonmegosztási kérelem. Precízen kitöltve, aláírva. Nem fenyegetés — kész tény.
Dühében a földre szórta a papírokat. Azonnal telefonálni kezdett. Először Eszter anyját hívta, de az asszony, amint felismerte a hangját, szó nélkül bontotta a vonalat. Ezután Rékát, Eszter legjobb barátnőjét próbálta elérni — ő nem volt ilyen visszafogott, kerek-perec megmondta, hogy semmi köze hozzá, és jobb, ha többé nem keresi. Végül felhívta Márkot, a régi cimborát. Tőle sem kapott vigaszt: a barátja higgadtan közölte, hogy amit vetett, azt aratja, és ilyen rendes nőt aligha talál még egyszer.
Egy hónap telt el. A korábban magabiztos férfiból semmi nem maradt. A munkahelyén sorra hibázott, figyelme szétesett, fontos tárgyalásokat rontott el. Az ügyfelek panaszkodtak a modorára, a kollégák kerülték. Otthon sem volt jobb a helyzet: mosatlan tányérok tornyosultak, a padlót por lepte, a szennyes kosárból kifolytak a ruhák. Kénytelen volt belátni, hogy Eszter tartotta egyben az életét.
Gyorsfagyasztott ételeken és rendelt vacsorán élt, mert főzni sosem tanult meg. Az ingeit tisztítóba hordta, mivel vasalni sem tudott. A közösen vásárolt lakás hatalmasnak és barátságtalannak tűnt nélküle.
Többször próbálta rávenni Esztert, hogy legalább beszéljenek. Könyörgő üzeneteket írt, váratlanul felbukkant a munkahelye közelében, de minden alkalommal falba ütközött. Eszter hajthatatlan maradt: mindent a bíróság intéz, személyes találkozó nem lesz.
Aztán újabb csapás érte. Egy céges értekezleten bejelentették a létszámcsökkentést. Az első név, amit kimondtak, az övé volt. Teljesítménye romlott, az ügyfelek elégedetlenek voltak, a csapat nem akart vele dolgozni.
— Ez valami tévedés — hebegte sápadtan. — Évek óta itt vagyok!
— Pontosan ezért kap két hét felmondási időt — felelte hűvösen a főnöke. — Akár azonnali hatállyal is elküldhettük volna. Három késés egy héten, elveszített üzlet, elfogadhatatlan hangnem. Örüljön, hogy ennyivel megússza.
Balázs kábultan távozott. Feleség nélkül, munka nélkül, a lakáshitel súlya alatt. Új állást keresett, de mindenhol ajánlást kértek — ő pedig nem kapott.
Végül kénytelen volt eladni a lakást, mert egyedül nem tudta fizetni a törlesztőt. A hitel rendezése és az Eszterrel történő elszámolás után alig maradt pénze; abból csupán egy apró garzont tudott bérelni.
Három hónappal később egy műszaki boltban helyezkedett el eladóként. A fizetése havi huszonötezer forint volt — ugyanaz az összeg, amit korábban gúnyosan „aprópénznek” nevezett. A fiatal üzletvezetőnő nem kímélte: rábízta a felmosást, a kirakat takarítását, a raktár rendezését.
Egyik este, munka után, véletlenül meglátta Esztert. Egy kávézóból lépett ki egy magas, szemüveges férfi oldalán, aki értelmiségi benyomást keltett. Élénken beszélgettek, Eszter felszabadultan nevetett. Sugárzott róla a nyugalom; új kabátot viselt, kipihentnek és magabiztosnak tűnt.
Balázs megindult volna feléjük, de a lába földbe gyökerezett. Eszter észrevette. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Nem látszott rajta sem düh, sem fájdalom — csupán hűvös közöny. A következő másodpercben elfordult, és beszállt a férfi autójába.
Balázs a buszmegállóban maradt, és a távolodó fényszórókat bámulta. Szemerkélni kezdett az őszi eső. Még három megálló volt a bérelt lakásáig. A telefonja pittyent: banki értesítés a hitelkártya esedékes, elmaradt befizetéséről.
Lassan elindult, vállait előreesve húzta össze a kabátját. Eszébe jutott, amikor egy éve még magabiztosan kijelentette Márknak: „Eszter nélkülem semmire sem menne.”
Most már tudta, mennyire tévedett. Nem Eszter volt elveszett — hanem ő.
A kopott garzonban a szakadt kanapéra rogyott. A hűtőben egy üveg kefir és egy zacskó fagyasztott tésztaárú hevert. Az asztalon koszos bögrék sorakoztak. A szomszédból gyereksírás és veszekedés hallatszott át.
Elővette a telefonját, és megnyitotta a régi fényképeket. Egy tengerparti felvétel bukkant fel: Eszter mosolygott rajta, két évvel korábban. Akkor még nem nevezte „senkinek”. Vagy talán már akkor is lenézte, csak nem vette észre? Nem emlékezett, mikor kezdte természetesnek venni, hogy a felesége mindent elvisel.
Odakint zúgott a város. Valahol ott, egy meleg, barátságos lakásban Eszter új életet épített — megaláztatás nélkül, tiszteletben, szeretetben. Balázsnak pedig maradt a sértett büszkesége és az üresség.
A telefonja újra rezgett. Üzenet érkezett egy volt kollégától:
„Hallottad? Az exfeleséged férjhez ment. Ahhoz a magánklinikás orvoshoz. Azt beszélik, rajong érte.”
Balázs kezéből kicsúszott a készülék.
Ennyi volt. Végérvényesen. Elszalasztotta az egyetlen nőt, aki valaha igazán szerette.