— Azonnal fordulj vissza! Parancsolom!
Eszter nem reagált a kiabálásra. Előhúzta a szekrény tetejéről a bőröndöt, az ágyra tette, és módszeresen pakolni kezdett. A mozdulatai határozottak voltak, az ujjai nem remegtek. Belül különös, hideg ürességet érzett — de ezzel együtt valami felszabadító könnyebbséget is.
— Eszter, fejezd be ezt az őrültséget! — Balázs odalépett, és megpróbálta kirántani a kezéből a táskát. — Ne csinálj jelenetet!
— Ne érj hozzám! — rántotta vissza a bőröndöt. — Még egyszer ne merj hozzám nyúlni!
— Mit képzelsz magadról, te…! — Balázs ütésre emelte a kezét, de Márk gyorsan közbelépett, és elkapta a csuklóját.
— Balázs, állj le! Ez már túl sok!
— Engedj el! — tépte ki magát dühösen. — A feleségem! Jogom van hozzá!
— Nem. Az a jogod megszűnt — felelte Eszter higgadtan, miközben behúzta a cipzárt. — Mostantól semmilyen hatalmad nincs felettem.
Egy hét telt el. Eszter Rékánál húzta meg magát, aki gondolkodás nélkül megosztotta vele a kétszobás lakását. Balázs naponta hívta, újra és újra, megszállottan. Eszter egyszer sem vette fel. Az üzenetek hol fenyegető hangvételűek voltak, hol könyörgőek, aztán ismét fenyegetésekbe csaptak át. Választ egyikre sem kapott.
A munkahelyén mindenki észrevette a változást. Eszter arca kipirult, a szeme ismét élénken csillogott, a fáradt, szürke árnyék eltűnt róla.
— Büszke vagyok rád, kislány — mondta elismerően Ágnes főnővér. — Jól döntöttél. Soha ne hagyd, hogy bárki lábtörlőként bánjon veled.
Egyik nap ebédidőben Eszter az orvosi szobában ült, amikor kivágódott az ajtó. Balázs állt a küszöbön: borostásan, gyűrött ruhában, vörösre gyúlt, kialvatlan szemmel.
— Itt bujkáltál! — ordította. — Gyere azonnal haza!
— Balázs, menj el — állt fel Eszter. — Dolgozom.
— Dolgozol? — nevetett fel gúnyosan. — A kis jelentéktelen állásodban? Ugyan már! Pakolj, indulunk!
— Nem megyek veled sehová. És most azonnal hagyd el a munkahelyemet.
— A te munkahelyed? — lépett közelebb fenyegetően. — Nélkülem egy senki vagy! Nulla!
Ágnes benézett a zajra.
— Mi történik itt? Uram, ön kicsoda?
— A férje vagyok ennek a hálátlannak! — üvöltötte Balázs. — És azt követlem, hogy jöjjön velem!
— Itt nem követelhet semmit — válaszolta szigorúan a főnővér. — Ha nem távozik, hívom a biztonságiakat.
— Ne szóljon bele! — lökte félre durván Balázs. — Maradjon ki ebből!
Eszter arca elvörösödött a dühtől.
— Ne érjen hozzá! Azonnal menjen ki!
— És ha nem? — vigyorgott Balázs. — Mit csinálsz majd, te kis szürke kisegér?
Abban a pillanatban Eszterben elszakadt valami. Három év lenyelt sértés, megaláztatás és fájdalom tört felszínre.
— Azt mondtam, kifelé! — kiáltotta. — Tűnj el innen! Egy pitiáner alak vagy, aki csak mások letaposásával érzi magát valakinek! Nem vagy több senkinél, érted? Senki!
Balázs megdermedt.
— Három éven át hallgattam, hogy semmirekellő vagyok! — folytatta Eszter, egy lépéssel közelebb menve. — Most figyelj ide: te vagy az! Még egy tojást sem tudsz megsütni, inget vasalni meg pláne! Nélkülem csak egy magatehetetlen ember lennél!
— Hallgass! — próbálta túlkiabálni.
— Nem! Most te hallgatsz! Azt hiszed, attól vagy fontos, hogy üzleteket kötsz? Én embereken segítek nap mint nap. Lehet, hogy nem keresek sokat, de hasznos vagyok! Te mit csinálsz? Ülsz az irodában, kávézol, és telefonon nagyzolsz!
Balázs ökölbe szorította a kezét.
— Mit akarsz, megütsz? — hajolt közel hozzá Eszter. — Próbáld meg! Azonnal feljelentelek. Kíváncsi leszek, priusszal hol kapsz majd munkát!
Balázs hátrált. Ilyennek még soha nem látta.
— Te… teljesen más vagy — motyogta zavartan.
— Nem vagyok rongy, amibe bele lehet rúgni! Ember vagyok, és megérdemlem a tiszteletet. Te pedig erre képtelen vagy — csak bántani tudsz.
A folyosón időközben több dolgozó gyűlt össze. Két biztonsági őr is megjelent az ajtóban.
— Eszter, hívjuk a rendőrséget? — kérdezte az egyik.
Eszter vett egy mély levegőt.
— Nem szükséges. Ez az ember most elmegy. Végleg.
Balázs megtántorodva indult kifelé. A feje zúgott, a gondolatai kuszán kavarogtak. Soha életében nem látta még ilyennek a feleségét.