Az éjszaka dermedt csendjét pontosan éjfélkor tizenkét tompa kondulás hasította ketté; a régi, kandallópárkányon álló családi óra hangja úgy zengett végig a termen, mintha kristályból öntött harang szólalt volna meg. Minden egyes ütés súlyosan hullott alá, és Zoltán halántékában lüktető fájdalomként vert visszhangot. A férfi, akinek nevét az üzleti világban tisztelettel vegyes irigységgel ejtették ki, belökte villájának nehéz tölgyfa ajtaját. A zár halkan, mégis határozottan kattant – mintha kijelentette volna: a nap véget ért, most már meg lehet pihenni. Csakhogy a megkönnyebbülés elmaradt.
Léptei fegyelmezett ritmusban koppantak a hideg márványpadlón, hangjuk betöltötte a hatalmas, ridegen kongó csarnokot. Keze, amely nappal elegáns tollakat forgatott és vastag szerződéskötegeket lapozott, most gépiesen lazította meg selyemnyakkendőjét. A tárgyalások, a kimerítő egyeztetések, az üzlettársak mézesmázos, mégis féltékeny pillantásai még mindig ránehezedtek. Zoltán erőd volt a külvilág szemében, legendává nőtt név a piacon. De amikor leszállt az éj, a páncél megrepedt, és a legenda helyén csupán egy végletekig fáradt, magányos férfi maradt.
Azon az estén azonban valami megmagyarázhatatlan eltérés feszült a levegőben. Mintha a tökéletesen megszerkesztett valóság szövete, amelyben élt, egy hajszálnyit elcsúszott volna.
A síri csend, amelyet annyira becsült a város lármája után, hiányzott. Helyét alig érzékelhető, mégis kitartó nesz vette át. Halk, egyenletes lélegzés, tompa zümmögés a félhomályból, és egy különös, ringató ritmus – mint két apró metronóm, amelyek egyszerre járnak. Két pici szív dobbanása. A hang a nappali felé vonta, mintha láthatatlan fonál húzná. Zoltán homloka ráncba szaladt. Ikrei, a hat hónapos Márk és Levente, ilyenkor már rég a felső emeleti, fényűző gyerekszobában kellett volna, hogy aludjanak, a drága éjszakai dada felügyelete mellett.
Óvatosan indult el a hang irányába; a korábban magabiztos férfiban most szokatlan bizonytalanság motoszkált. Tükörfényes cipője hangtalanul süllyedt a vastag perzsa szőnyegbe, amely még a léptek árnyékát is elnyelte. A nappali küszöbénél hirtelen megtorpant. Olyan mozdulatlanná vált, akár egy kőszobor, amelyet a döbbenet dermesztett meg.
A látvány, amely a félhomályban kibontakozott előtte, kiszívta tüdejéből a levegőt, és egyetlen pillanat alatt lerombolta megszokott fölényét.
Az asztali lámpa mézszínű fénye a szőnyegen heverő alakot világította meg. Egy fiatal nő feküdt ott, egyszerű, kissé kopott türkiz takarítói egyenruhában. Feje alá gondosan összehajtott törölközőt tett, hosszú, sötét szempillái árnyékot vetettek sápadt arcára. Mélyen aludt – nem a nyugodt pihenés, hanem a teljes kimerültség öntudatlan álmát. Mellette, szorosan hozzábújva, ott feküdt a két kisfiú. A puha kasmír takarók alól rózsaszín öklöcskék kandikáltak ki, és makacs bizalommal kapaszkodtak a nő ujjaiba: az egyik Márk az mutatóujját szorította, Levente pedig a kisujjába csimpaszkodott, mintha attól félne, hogy elsodorja őket a világ. Az egyik baba fejét a nő mellkasára hajtotta; légzése egyenletes volt, békés, olyan mély nyugalomról árulkodott, amely csak egy másik szív dobbanásának oltalmában születhet meg.
Ez nem a dada volt. A dada mindig keményített ruhát viselt, és drága parfüm illata lengte körül. Ez a nő csupán a takarítószemélyzet egyik tagja lehetett – egy szinte láthatatlan árnyék, aki hangtalanul suhant végig a folyosókon, és akinek arcára Zoltán talán sosem figyelt fel igazán.
A férfi szíve, amely eddig tőzsdei összeomlásokat és üzleti válságokat is rezzenéstelenül viselt, most vadul kalapált a mellkasában, mintha belülről robbant volna fel valami. A vér zúgott a fülében, gondolatai egymásba csapódtak. Mit keres itt ez a nő az ő gyermekeivel, az ő házának közepén, az éjszaka kellős közepén?