Kinyitottam a dossziét a számlákkal, és elővettem az előre összeállított listámat. Teljes nyugalommal beszéltem.
— Mindent viszünk, fiúk — tártam ki szélesre a kaput. — A teljes tételsort. A tujákkal kezdjük.
Összenéztek, aztán előkerültek az ásók.
Amikor a vas belehasított a fagyos földbe, a csattanás úgy visszhangzott, mint egy nyitány az új életemhez.
Megállás nélkül dolgoztak. Fekete, vastag építési zsákokból kétszáz litereseket vettem, jóval többet a szükségesnél. Mindegyikbe gondosan, a saját földlabdájával együtt került bele az, amibe éveken át az időmet és a pénzemet fektettem.
— A gyökerekre vigyázzanak — szóltam rájuk, amikor egy ötéves tuját emeltek ki. — Ne rázzák le róla a földet, túl kell élnie az átültetést.
Hajnalka néni közben a kerítésre könyökölve figyelt, mintha nem is érezné a hideget. Minden egyes kiemelt bokornál egyre kerekebbre nyílt a szeme.
— Nóra, hát mit művelsz? — sopánkodott. — Olyan, mintha végigsöpört volna itt valami csapás! Reggel még kert volt, most meg csupa gödör!
Nem válaszoltam. Ellenőriztem a listát, pipáltam a tételeket.
Hét tő teahibrid rózsa — zsákba.
Oszlopos boróka — a platóra.
Az óriás hosták, amelyeket egykor az ölemben zötyköltem haza a kertészetből — gondosan becsomagolni.
A legnehezebb az üvegház volt. Az alumínium váz szétszedése két órát vett igénybe, a csavarbehajtó sivítása élesen hasított bele a hétvégi házas övezet csendjébe. A polikarbonát lapokat egyenként emeltük le, és rendezetten egymásra fektettük.
Mire végeztünk, ránk sötétedett.
Körbenéztem. Az egykori smaragdzöld oázisból semmi nem maradt. A telek visszavedlett nyers valójába: agyagos föld, dudvás szélek, és tátongó, fekete kráterek ott, ahol reggel még sudár tuják álltak.
Olyan volt, mint egy frissen feltárt ásatási terület.
— Hát, gazdasszony, elég hátborzongató látvány — morogta a sofőr, miközben lefeszítette a ponyvát. — Mintha tájfun ment volna végig rajta.
— Nem tájfun — csaptam össze a kesztyűmet, hogy leperegjen róla a sár. — Inkább egy könyvelő. A mérleg stimmel. Indulhatunk.
A sötétségbe hajtottunk, a platón másfél millió forintnyi növényzet zötykölődött. A kapun a kulcsot a zárban hagytam. A föld úgysem az enyém. Használják egészséggel.
A tél csendben telt el. Márkkal egy héttel az „ásatás” után különköltöztünk. Nem értette, miért „őrültem meg”. Neki ezek csupán bokrok voltak. Nekem viszont az árulás bizonyítékai.
Nem tudtam tovább együtt élni valakivel, aki gondolkodás nélkül áruba bocsátaná a munkámat a húga kedvéért.
Az anyjának nem merte bevallani, mi történt a kerttel. Csak annyit mondott: nem passzoltunk össze.
A válást gyorsan kimondták. Nem volt min vitatkoznunk.