Márk kezében megállt a villa a levegőben. Én lassan letettem az evőeszközt; a poharam koccanása élesen hasított a csendbe.
— Tessék? Eladni? — kérdeztem halkan, de a hangom remegett az indulattól. Az ujjaim elfehéredtek az asztal szélén. — Gabriella, maga pontosan tudja, mennyi pénzt és munkát tettem abba a kertbe. Csak az üvegház negyvenötezer forint volt. És a tuják? A hortenziák?
Az anyósom úgy mosolygott rám, mintha egy makacs gyereknek magyarázná az élet rendjét.
— Nóra, drágám, mire kellenek neked azok a bokrok? Csak a derekadat tönkreteszik. Egy család vagyunk. Kingának most nagyobb szüksége van rá, gyerekei vannak. Ti meg fiatalok vagytok, még bármit újra felépítetek. Ráadásul a telek hivatalosan az én nevemen van.
— A telek valóban az öné — feleltem nyugodtan.
— Viszont ami rajta nőtt, azt én teremtettem meg. Szeretném visszakapni a befektetett összeget. Vagy elviszem, ami az enyém.
Kinga felhorkant.
— Ugye nem mondod, hogy számlákat gyűjtögettél? Milyen kicsinyes vagy! Öt évig ingyen használtad, élvezted a levegőt meg a nyugalmat, most meg alkudozol?
— De, gyűjtöttem.
Kihúztam a táskámból egy vastag, lefűzött dossziét, és az asztalra tettem. A műanyag borító csattant.
— Itt van minden. Az első zsák trágyától az utolsó térkőig. Vagy megkapom az eladási ár felét, vagy…
— Ugyan már, ne nevettess! — vágott közbe Gabriella, és a hangjából eltűnt minden édesség; érdes lett, mint a csiszolópapír. — A föld az enyém, és ami gyökeret eresztett benne, az is. Az Úr is azt mondja, osszuk meg, amink van. Ne légy kapzsi, Nóra. Tavasszal jönnek az érdeklődők, addig tedd rendbe a kertet, gereblyézd össze a leveleket, legyen eladható állapotban.
Márkra néztem segítségért. Ő azonban kerülte a tekintetem, és a tányér mintáját tanulmányozta.
— Anyának igaza van, Nóri… Kingának tényleg jól jönne a segítség.
Abban a pillanatban valami bennem, ami öt éve csak akaraterőből tartotta magát, végleg elpattant.
Három éjszakán át nem hunytam le a szemem. Próbáltam meggyőzni magam, hogy engedjem el. Talán nem éri meg a feszültséget.
Aztán elképzeltem, ahogy idegenek tapossák a pázsitot, amit saját kezemmel vetettem. Ahogy Kinga az én túlóráimból, a lemondott nyaralásaim árából rendezi a tartozásait. Ahogy az öt év munkája pusztán „piacképes látvány” lesz.
Szombat reggel egyedül mentem ki a telekre.
Megálltam a kapuban, és végignéztem a Smaragd tujasoron. Öt éve még vékony kis vesszők voltak, most kétméteres, sűrű oszlopok. A hortenziák takarás alatt pihentek. A polikarbonát üvegházam — az én kis űrhajóm — tompán csillogott a novemberi napfényben.
Ez nem egyszerű birtok volt. Ez az időm, az erőm, az életem egy darabja.
Ekkor egy platós kisteherautó gördült a kapu elé. Két erős testalkatú férfi ugrott le róla munkaruhában.
— Maga a tulaj? — kérdezte a magasabbik mély hangon. — Mekkora munkára számítsunk?