— Nóra, mégis mi ütött beléd? — kiáltotta át a szélben Hajnalka néni a kerítés túloldaláról.
Vastag, pelyhes kendőjébe burkolózva kandikált ki a lécek között, majd ijedten keresztet vetett.
— November van, kislányom! A föld csontkeményre fagyott! Ilyenkor ki az, aki ültet?
Megigazítottam a kesztyűmet, ellenőrizve, hogy rendesen simul-e a kezemre. A jeges szél tényleg áthatolt a kabáton, mégis forróság lüktetett bennem.
— Nem ültetek, Hajnalka — feleltem, és egyenesen a szemébe néztem.
— Épp az ellenkezőjét csinálom.
Egymilliós kert
Alig egy hete még dupla réteg fátyolfóliával takartam be ezeket a rózsákat. Végigsimítottam a tüskés ágakat, és azt suttogtam nekik, hogy biztonságban lesznek télen.
Öt évvel ezelőtt, amikor először jöttem le a telekre Márkkal és az édesanyjával, itt valóságos mocsár terült el. Nádas, tocsogós föld, akkora szúnyogokkal, mint egy veréb.
Akkor Gabriella csak legyintett:
— Jaj, Nóra, csinálj vele, amit akarsz, nekem nincs több erőm ezzel az agyagos földdel hadakozni.
Én pedig nekiláttam a harcnak.
Minden jutalmat, minden pluszmunkával keresett forintot ide hoztam. Nem tengerparti utakra költöttem, nem drága ruhákra, hanem erre a makacs talajra. Fekete termőföldet rendeltem teherautóval, tereprendezőket hívtam, ritka növényfajtákat vásároltam faiskolákból.
Márk csak nevetett rajtam:
— Agrármérnöknek kellett volna menned.
Aztán ugyanő falta két pofára a grillezett húst a smaragdzöld gyepen, az általam ültetett tuják árnyékában.
Erre a novemberre a telek értéke, szerény számítás szerint is, másfél millió forint körül járt. Nem maga a föld számított — az errefelé szinte semmit sem ér. Hanem az, ami rajta állt és nőtt. Egy kifejlett, gondozott kert. Az én kertem.
Családi tanács
A baj békés vasárnapi ebédnek álcázva érkezett. Múlt héten Gabriellánál gyűltünk össze. Az asztalon gőzölgött a főtt krumpli, egy tálkában ott sorakozott Márk kedvenc süteménye.
Velünk szemben Kinga ült, a húga — harmincöt éves, mégis örök „bajba jutott kislány”.
Kinga a villájával piszkálta az ételt, és olyan elesett arcot vágott, hogy rögtön tudtam: pénzről lesz szó.
— Nórikám, Márk — kezdte Gabriella azon a mézes hangon, amitől nálam mindig megszólal a vészcsengő. — Kingával átbeszéltük a dolgokat… Nehéz helyzetbe került. Hitelek, banki telefonok. Segítenünk kellene.
Megfeszültem, de hallgattam. A „segíteni” nálunk rendszerint azt jelentette, hogy mi nyúlunk a pénztárcánkhoz.
— Arra jutottam, hogy eladjuk a telket — mondta ki végül Gabriella, a tányérját fixírozva. — Most jó áron mennek az ingatlanok, és a miénk rendezett, hála Nórának. Az ingatlanos szerint egy ilyen kialakított kerttel kifejezetten előnyösen lehet meghirdetni. Kingának pont elég lenne: rendezné az adósságait, és még egy garzon önrészére is futná.
A szobára nehéz, fullasztó csend telepedett.