Ha pedig Márk új telefont vagy laptopot szeretett volna, egyszerűen bejelentette, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne – és pontosan tudta, hogy az anyja előteremti rá a pénzt. Ha kellett, Eszter még egy plusz takarítást is elvállalt valamelyik intézménynél, csak hogy összejöjjön a szükséges összeg.
Utólag belátta, hogy abban, amilyenné a fia vált, neki is része volt. Soha nem panaszkodott előtte a kimerültségére, nem maradt otthon betegen, inkább összeszorított foggal végigdolgozta a napot. Ebédnél mindig a legjobb falatokat csúsztatta át Márk tányérjára, mintha neki nem is számítana. Nem csoda, hogy a fiú egyszer sem gondolkodott el azon, milyen áron kerül a pénz a borítékba. Most pedig ott tartottak, hogy a saját gyermeke szégyellte őt, és nem akarta, hogy egy „jelentéktelen takarítónő” ott legyen az esküvőjén.
– Hát idáig jutottam… – sóhajtott keserűen Eszter, majd a falon függő portréra nézett. – Huszonöt éven át minden kívánságodat lestem, fiam. De most az egyszer a magam feje után megyek. Bocsáss meg érte.
Felállt az ágyról, kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és elővette a kis fadobozt, amelyben régimódi módon a félretett pénzét tartotta. A bankszámláján ott volt az aktuális havi fizetése is. Elég lesz egy elegáns ruhára, fodrászra, sminkre… ennyi igazán jár neki.
Eszter érkezése az anyakönyvi hivatalba feltűnést keltett. Mindig fiatalos jelenség volt, de a szépségszalon után mintha éveket fiatalodott volna. A karcsú, szőke asszony mélykék, finoman szabott ruhában jelent meg, és a férfi vendégek közül többen is elismerően pillantottak felé. A szertartás alatt könnyes szemmel figyelte komoly, kissé zavart fiát és a bájos menyasszonyt. Akkor értette meg igazán, milyen fontos volt, hogy mégis eljött.
A gratulációk közepette Márk odafurakodott hozzá, és alig hallhatóan a fülébe sziszegte:
– Szóval semmit nem számít, amit kértem? Ugye az étterembe már nem jössz utánunk?
– Nem megyek – felelte nyugodtan Eszter. – Láttam, amit szerettem volna.
– Jó napot! – lépett oda hozzájuk kipirultan Viktória. – Eszter néni, csodálatosan néz ki! A szüleim szeretnék, ha velünk tartana az ünnepi vacsorára.
– Nagyon kedvesek, de nekem lassan indulnom kell – mondta Eszter.
– Micsoda, hogy indulnia kell? – hökkent meg Viktória. – Márk, mi folyik itt?
– Ugyan, anya, hová sietsz? Az egyetlen fiad esküvője van – erőltetett mosollyal invitálta mégis az étterembe.
Amikor a szülők köszöntője következett, Eszter mikrofont ragadott.
– Drága gyermekeim, kívánom, hogy mindig egymás mellett álljatok! Szeressétek és tiszteljétek egymást egész életetekben!
Rövid beszéd volt, de minden szava szívből jött; a vendégek tapssal jutalmazták. Ahogy lejött a kis emelvényről, majdnem nekiment egy magas, elegáns öltönyt viselő férfinak. Az arca ismerősnek tűnt.
– Ez nem lehet… – suttogta.
– Eszter? Tényleg te vagy az? – állta el az útját Levente.
– Levente… mit keresel itt? – kérdezte hitetlenkedve.
– A menyasszony édesapja az üzlettársam. Meghívott az esküvőre. Szép fiad van – tette hozzá zavartan, és óvatosan megfogta Eszter kezét. – Beszélhetnénk pár szót odébb?
– Egyedül jöttél?
– Tíz éve elváltam. Nincs gyermekem.
Egy órán át beszélgettek. Levente elmesélte, hogy amikor külföldön dolgozott, az apja meglátogatta, és azt mondta neki: Eszter talált valaki mást, és elköltözött Debrecenbe. Levente nem akarta elhinni. Nem mert azonnal kérdőre vonni senkit, inkább a legjobb barátját kérte meg, járjon utána. A barát elment ahhoz az út menti étteremhez, ahol Eszter dolgozott, de már nem találta ott. A tulajdonos és a pincérnők megerősítették az apa történetét. Levente összeroppant. Fél évig még külföldön maradt, majd hazatért Debrecenbe, ahol az apját előléptették. Később megnősült.
– Boldog voltam? – rázta meg a fejét. – Egyetlen percre sem. Csak akkor, amikor fiatalok voltunk… veled. És te? Hogy éltél azóta?
Eszter finoman elmosolyodott.
– Ma ne a múltról beszéljünk. Ünnep van. A többit majd máskor. Most inkább kérj fel táncolni.
A vendégek elragadtatva figyelték az érett, mégis sugárzó párost, ahogy keringőztek. Márk döbbenten nézte az anyját. Mintha most látta volna először nőként: vonzó, elegáns, élettel teli asszonyként, aki fiatalon lemondott a saját boldogságáról miatta. Először érzett igazi szégyent.
Amikor észrevette, hogy Eszter karon fogva távozik egy jól öltözött férfival, azonnal utánuk sietett. A bejáratnál érte utol őket.
– Anya, hová mész?
– El – felelte csendesen. – Hiszen ezt szeretted volna.
– Sajnálom… De ki ez a férfi, akivel elmész?
Eszter Leventére nézett, majd vissza a fiára.
– Vele bárhová elmennék – mondta őszintén. – Egyébként ideje megismerkednetek. Ő az édesapád.
Levente és Márk egyszerre meredtek rá megdöbbenve. Eszter vett egy mély levegőt, határozottan felemelte a fejét, és halványan elmosolyodott.
– Azt hiszem, hármunknak lesz miről beszélgetnünk. És nem is röviden.