Emese intett a székre.
— Ülj le, Nóra. Kezd az elején, és semmit ne hagyj ki.
Nagy levegőt vettem, és elmondtam mindent. Azt, hogy Márk szinte naponta „üzeneteket” közvetít az édesanyjától: hogyan kellene főznöm, milyen sorrendben takarítsak, miként hajtogassam a ruhákat a szekrényben. Beszéltem arról is, hányszor próbáltam már elmagyarázni neki, hogy teljes állásban dolgozom, estére alig állok a lábamon, és képtelen vagyok katonás precizitással követni minden apró, bonyolult utasítást. Végül eljutottam a tegnap esti veszekedéshez… és a bezárt erkélyhez.
Emese rezzenéstelen arccal hallgatott végig. Nem szakított félbe, nem sóhajtozott, csak figyelt. Amikor befejeztem, lassan kifújta a levegőt.
— Sejtettem, hogy Márk túlzásokba esik — mondta halkan. — De hogy idáig fajuljon…
— Sejtette? — néztem rá hitetlenkedve.
— Nórikám — nyújtotta felém a gőzölgő teát —, én soha nem kértem tőle, hogy minden lépésedet ellenőrizze. Néha elmesélem, én hogyan csinálok valamit. Tapasztalatot osztok meg, nem parancsot adok. Ő pedig…
— Kötelező érvényű szabállyá változtatja? — fejeztem be keserűen.
— Úgy tűnik — dörzsölte meg az orrnyergét. — Most kimondok valamit, amit már régen kellett volna. Havonta egyszer megyek hozzátok. A lakás rendezett, te ápolt vagy, a fiam nem éhezik. Nekem ennyi elég. Hogy a borscsba mennyi ideig fő a hús, az kizárólag a te dolgod.
— De Márk azt állítja…
— Márk sok mindent állít — legyintett bosszúsan. — És ebben én is hibás vagyok. Az apja korán meghalt, egyedül neveltem. Féltem, hogy elkallódik, ezért talán túlságosan is óvtam. A végén meg… sikerült egy anyaszomorítóan anyás fiút nevelnem, aki minden apró gondnál azonnal telefonál.
Felállt, határozott léptekkel a kanapé felé indult, ahol Márk még mindig eszméletlenül aludt. A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott, majd visszatért egy tele lavórral.
— Emese, mit készül…?
— Elég volt — felelte röviden, és minden habozás nélkül a fiára zúdította a jéghideg vizet.
Márk ordítva ugrott talpra.
— Mi a…? Anya?!
— Jó reggelt, édes fiam — csattant a hangja, hidegebben, mint az a víz. — Kényelmes volt a lépcsőház köve?
— Én… ott? — kapkodta a tekintetét zavartan.
— Onnan cipeltelek be. Részegen hortyogtál az újságpapírokon, mint egy hajléktalan. A feleséged pedig egész éjjel az erkélyen ült. Októberben!
Márk rám nézett, és láttam, ahogy lassan összeáll benne a kép.
— Nóra… tényleg kint voltál? Reggelig?
— Mit gondoltál, hol van? — csattant fel Emese. — Bezártad, aztán elmentél „kiszellőztetni” a fejedet! Normális vagy te?
— Nem berúgni mentem… csak Levente hívott, hogy ugorjak át egy kicsit…
— És te át is ugrottál, miközben a feleségedet kizártad? — emelte fel a hangját. — Miféle férj csinál ilyet?
— Csak meg akartam leckéztetni — motyogta Márk.
— Leckéztetni? — Emese arca elvörösödött a dühtől. — Mert nem négy órán át főzi a levest?
— De hát te mondtad, hogy…
— Azt mondtam, én hogyan csinálom! Nem azt, hogy Nórának kötelessége ugyanúgy! — ült vissza mellém. — Harminc éve falun éltem, kert, állatok, más életritmus. Volt időm pepecselni. Nórának munkahelye van, estére holtfáradtan ér haza. Eszedbe jutott ez valaha?
— De ő a feleségem… neki kellene…
— Kellene? — szakadt ki belőlem. — Ugyanannyit dolgozom, mint te. Ugyanúgy fizetést hozok haza. Miért természetes, hogy minden házimunka az én „kötelességem”?
— Mert nő vagy!
— A jó ég áldjon meg… — temette a kezébe az arcát Emese. — Én nem erre neveltelek.
— Mindenkinél így van — próbált védekezni.
— Melyik mindenkinél? — csattant fel újra. — Az apád, nyugodjon békében, mellettem állt. Mosogatott, söpört, mert tisztelt, és tudta, hogy én is elfáradok.
— Az más helyzet volt…
— Nem volt más! — vágott közbe élesen. — Tegnap éjjel kizártad a feleségedet az erkélyre. Felfogod, mit jelent ez? Meg is fagyhatott volna. Súlyosan megbetegedhetett volna. Ez már nem családi vita, hanem felelőtlenség!
Márk arca elsápadt. Végre látszott rajta, hogy érti a tettének súlyát.
— Nóra… én nem gondoltam át…
— Pont ez a baj — álltam fel. — Elegem van abból, hogy minden apróságért magyarázkodnom kell. Hogy rossz háziasszonynak bélyegeznek, mert nem órákig főzök egy levest. Elegem van abból, hogy bűntudatom legyen azért, mert nem felelek meg valami elképzelt mintának.
— Nórikám — szólt közbe Emese békítően —, üljünk le mindhárman, és próbáljuk meg higgadtan megbeszélni.
— Mit lehet ezen még megbeszélni? — kérdeztem rekedten. Éreztem, hogy a torkomat szorítja valami, és a könnyeim mindjárt kibuggyannak, pedig most erős akartam maradni.