A könnyeim végül feltörtek.
— A fia úgy bánik velem, mintha selejtes feleség lennék — bukott ki belőlem. — Felhívja magát, és minden apróság miatt panaszkodik. És maga…
— És én ostoba voltam — vágott közbe Emese határozottan. — Nem állítottam le időben. Nóra, kérlek, ülj le.
Leereszkedtem a székre, és már nem tudtam visszatartani a sírást.
— Márk — fordult a fiához Emese olyan hangon, amitől még én is kihúztam magam —, most te hallgatsz. Egy szó nélkül. Érted?
Márk némán bólintott.
— Először is: mától kezdve nem hívsz fel engem azért, hogy Nórára panaszkodj. Semmi miatt. Felnőtt emberek vagytok, oldjátok meg egymás között.
— De anya…
— Azt mondtam, csendet! — villant rá a tekintete. — Másodszor: amit mondok, az tanács. Nem parancs. Nóra vagy megfogadja, vagy nem. Ez az ő döntése.
— Rendben — morogta Márk.
— Harmadszor: a házimunka közös felelősség. Nóra ugyanúgy dolgozik, mint te. Ha ő főz, te mosogatsz. Ha ő indítja el a mosást, te teregetsz. Ez nem vita tárgya. Világos?
— Igen.
Emese hangja ekkor még komolyabb lett.
— És negyedszer: ha még egyszer kezet emelsz rá, megalázod, üvöltesz vele, vagy — Isten őrizz — bezárod valahová, személyesen jövök ide, és úgy raklak ki ebből a lakásból, hogy a lábad sem éri a földet. Érthető?
— Anya, nem fog előfordulni…
— A kérdésem az volt: érthető?
— Igen — suttogta, és lesütötte a szemét.
Emese felém fordult.
— Nórikám, bocsáss meg. Nem láttam, mennyire elfajult a helyzet. Azt hittem, csak az elején vagytok a közös életnek, összeszoktok… Nem sejtettem, hogy idáig jutottatok.
— Ez nem az ön hibája…
— De igen — rázta meg a fejét. — Én neveltem fel. Valamit elrontottam. De szeretném helyrehozni. Ha adsz rá esélyt.
Ránéztem Márkra. Ázott veréb módjára ült ott, megtörten, és három év után először láttam rajta valódi bűntudatot.
— Nóra — emelte rám a tekintetét —, kérlek, bocsáss meg. Teljesen idióta voltam. Azt hittem, ha szigorú vagyok, tisztelni fogsz. Ahogy anya tisztelte apát.
— Én nem a szigorúságáért tiszteltem az apádat — szólalt meg halkan Emese. — Hanem azért, mert kedves volt, igazságos, és szeretett bennünket. A feleséged is ezért szeretett téged. Szeretett — javította ki magát. — De te módszeresen rombolod le.
Csend telepedett ránk. A fejemben zakatolt a kérdés: vajon maradt még bennem szerelem? Vagy csak a megszokás tart itt?
— Időre van szükségem — mondtam végül. — Gondolkodni akarok. Márk, el tudnál költözni pár napra? Mondjuk egy hétre? Baráthoz vagy… anyukádhoz.
— Nóra…
— Igaza van — vette át a szót Emese. — Márk, pakolj össze. Hozzám jössz. És amíg nálam laksz, megtanulsz főzni, takarítani, mosni. Ha szerinted ez olyan egyszerű, itt a lehetőség bizonyítani.
— De dolgozom…
— Nóra is dolgozik — vágta rá Emese. — Mégis megoldja. Indulás!
Márk lehajtott fejjel eltűnt a szobában. Emese közelebb húzta a székét.
— Ha a válást választod, megértem. És melletted állok. De ha még egy esélyt adnál neki… esküszöm, nem hagyom, hogy visszacsússzon a régi viselkedésbe.
— Tényleg képes lehet megváltozni?
— Nem tudom biztosan — felelte őszintén. — De azt igen, hogy nem rossz ember. Csak… félkész. És ebben nekem is részem van.
— Felnőtt férfi. Tudnia kellene, mit csinál.
— Így van — sóhajtott. — De néha a felnőtteknek is kell egy határozott lökés, hogy végre észhez térjenek. Mint ma.
Tíz perc múlva Márk sporttáskával a kezében állt az ajtóban. Felém lépett, mintha mondani akarna valamit, de Emese megérintette a karját.
— Most ne. Menjünk.
Amikor elmentek, a lakásban szokatlan csend maradt utánuk. Leültem a kanapéra, és magamra terítettem azt a plédet, amelyben az erkélyen töltött éjszakát vészeltem át.
A következő hét különös ürességben telt. Márk naponta hívott, de nem vettem fel. Üzeneteket küldött: bocsánatkéréseket, ígéreteket, sőt fényképeket is arról, ahogy Emese felügyelete mellett főz vagy éppen felmos.
Az ötödik napon Emese egyedül csengetett.
— Bejöhetek?
Arca fáradtnak tűnt, mégis elszánt volt.
— Hogy halad? — kérdeztem.
— Tanul — mosolyodott el halványan. — Tegnap borscsot főzött az én receptem alapján. Három órán át. Azt hiszem, most már érti, miért nem lelkesedsz érte minden vasárnap.
— És most mi legyen?
— Ez a te döntésed — ült le az asztalhoz. — Nem foglak győzködni. Az életedről van szó. Csak azt szeretném, ha tudnád: próbálkozik. Lassan, döcögve, de próbálkozik.
— Attól félek, csak átmeneti lelkesedés. Hogy egy hónap múlva minden visszatér a régi kerékvágásba.
Emese elhallgatott egy pillanatra, majd halkan megszólalt:
— Lehetséges, de az is lehet, hogy ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút a régi énjéhez — és a tekintetében ott volt a folytatás ígérete.