Amikor meghallottam az erkélyajtó zárjának éles kattanását, az első gondolatom az volt: ez csak valami ostoba tréfa, mindjárt visszafordul és kinyitja. De Márk egyszerűen hátat fordított, bement a szobába, és még csak vissza sem nézett rám.
— Márk! — dörömböltem az üvegen. — Azonnal nyisd ki! Ez most komoly? Mi ez a gyerekes viselkedés?
Megállt a kanapé mellett, felém fordult, és jéghideg hangon odavetette:
— Maradj ott, és gondolkodj el azon, hogyan viselkedsz. Reggel jön anyám, majd ő helyre tesz. Talán rá jobban hallgatsz.
— Teljesen elment az eszed? — ütöttem tovább az ablakot. — Október van! Meg fogok fagyni!
— Előbb kellett volna gondolkodnod — felelte, majd lefeküdt a kanapéra, és a fal felé fordult. — Anyám egész életében falun élt, mezítláb szaladgált a hóban. Te meg, városi úrikisasszony, máris dideregsz. Az erkélyen legalább tizenöt fok van.
Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Három éve voltunk házasok Márkkal, és eddig soha nem vetemedett ilyesmire. Igaz, az anyja, Emese, rendszeresen átjárt hozzánk, és mindig talált bennem kifogásolnivalót. De hogy idáig fajuljon a dolog…
Az egész este egy jelentéktelennek tűnő vitával kezdődött: nem voltam hajlandó az ő receptje szerint főzni a borscsot.
— Nóra, most komolyan gúnyt űzöl belőlem? — rontott be a konyhába Márk, kezében a telefonnal. — Anyám kérdezte, hogy úgy készíted-e a levest, ahogy tanította. Mit válaszoltál neki?
— Az igazat — feleltem, miközben a salátához aprítottam a zöldségeket. — Hogy a saját módszerem szerint főzök. A te anyukád három órán át forralná az alaplevet, aztán még külön párolná a zöldségeket…
— És ebben mi a kivetnivaló? — fonta össze a karját. — Családi recept, jó szándékkal adja tovább.
— Márk, este nyolcra érek haza a munkából. Álljak éjfélig a tűzhely mellett? Gyorsabban készítem, és így is finom.
— Gyors borscs! — horkant fel. — Hallod magad? Ez a büszkeséged beszél. Anyám évtizedek óta főz, tapasztalata van, te meg félvállról veszed.
— Nem veszem félvállról, csak máshogy csinálom!
— Elég volt! — megragadta a csuklómat, és az erkély felé húzott. — Ott majd lesz időd átgondolni, hogyan kell beszélni anyámmal. Holnap úgyis jön, és elmagyarázza neked.
Így kerültem a saját lakásom erkélyére egy októberi éjszakán. Szerencsére vastag otthoni ruhában és zokniban voltam. Kint állt két régi kerti szék; az egyikre leültem, és magamra terítettem azt a plédet, amit nyáron piknikezéshez használtunk.
Az első órákban forrt bennem a düh. Később a haragot lassan felváltotta a hideg. A takaró ellenére is egyre jobban átfagytam. Aztán gondolkodni kezdtem. Arra, mikor lett belőlem az a nő, aki állandóan magyarázkodik. Emesének, a férjének, sőt saját magának is. Hová tűnt az a független ember, aki voltam?
Hajnali három körül zaj ébresztett az utcáról. Felálltam, és az erkély korlátjához léptem. A lakásunk a másodikon van, onnan jól belátni a bejárat elé.
A látványtól megdermedtem. Márk tántorogva kapaszkodott fel a lépcsőn. Részeg volt. Megbotlott, majd mintha meggondolta volna magát, visszafordult, és leereszkedett. Egy perc múlva azt láttam, hogy az újságpapírokkal letakart bejáratnál lefekszik, és ott rendezkedik be éjszakára.
„Ha így döntött, hát aludjon ott” — gondoltam keserűen, és visszaültem a székre.
Reggel nyolc körül ismerős hang hasított a csendbe az udvarról:
— Márk! Márk, kisfiam, mit művelsz itt?
Emese volt az. Lenéztem: ott állt a fia fölött, aki még mindig az újságokon hortyogott a lépcsőn.
— Ébredj már! — rázta a vállát.
Márk résnyire nyitotta a szemét, motyogott valamit, majd visszazuhant az öntudatlanságba.
— Istenem, teljesen részeg — csóválta a fejét Emese, és elővette a telefonját. — Hol vannak a lakáskulcsok?
Átkutatta a zsebeit, megtalálta a kulcscsomót, majd eltűnt a bejáratban. Én közben felkészültem a legrosszabbra.
Néhány perccel később kinyílt a lakás ajtaja.
— Nóra! Nórikám! Hol vagy, drágám? — hallatszott a hangja.
Megkopogtattam az erkély üvegét. Amikor észrevett, az arca elsápadt.
— Te jó ég! Mit keresel odakint? — sietett az ajtóhoz, és elfordította a kulcsot.
Az ajtó kitárult, én pedig végre beléphettem a meleg szobába. A lábaim elgémberedtek, a kezem remegett a hidegtől.
— Mi történt? — fogta meg a vállamat Emese.
— Márk tegnap este kizárt ide — válaszoltam vacogva. — Azt mondta, reggel maga majd rendet tesz köztünk.
— Kizárt? Egész éjszakára? — torzult el az arca. — Mégis miért?
— Mert nem az ön receptje alapján főztem borscsot.
Csend telepedett ránk. Emese szó nélkül bement a konyhába, felkapcsolta a villanyt, és bekapcsolta a vízforralót, majd lassan felém fordult.