– Két apró gyerekük van – folytatta Eszter, és a hangja most már keményen csengett. – Ilyet nem teszek. Erről nincs mit beszélni.
– Rendben. Én csak felvetettem – vetette oda Gábor fölényesen. – Akkor Márk marad itt. Ez is eldőlt. Ahogy akarod!
Eszter lassan megtörölte a kezét a konyharuhában, majd szembefordult a férjével.
– Ezt komolyan gondolod? Kidobnál egy rendesen fizető családot, csak hogy a testvéred beköltözhessen? Ráadásul ingyen?
– Mit tegyek? – tárta szét a karját Gábor. – Te akartad, hogy elköltözzön.
– Azt szerettem volna, hogy végre a saját lábára álljon. Keressen munkát, béreljen lakást, éljen önállóan. Viselkedjen felnőtt férfiként. Ne pedig egész nap a kanapén heverjen, mint egy rongy!
– Ne beszélj így! Depressziós!
– Tényleg? Depressziós? Vagy csak kényelmesebb más pénzén élni? A mi borunkat inni, a mi hűtőnkből enni, a mi nappalinkban aludni?
Gábor szeme villámokat szórt. Ökölbe szorult a keze, és összeszorított fogakkal sziszegte:
– Egy szót se többet a testvéremről! Semmi jogod nincs sértegetni! Fogd vissza magad… mert nem garantálom, hogy uralkodni tudok magamon!
Eszter hosszan nézett rá. Abban a pillanatban világossá vált számára, hogy ez nem hirtelen felindulás, nem egyszerű családi vita. Gábor döntött. És a döntésében ő nem szerepelt az első helyen.
– Rendben – felelte végül, és halvány, szinte idegen mosoly jelent meg az arcán. – Értem.
A férfi meglepetten pislogott. Ordítást, sírást, szemrehányást várt.
– Mit értesz?
– Mindent. Kész a vacsora. Szólsz Márknak?
Gábor még néhány másodpercig fürkészte a felesége arcát, mintha csapdát keresne rajta, aztán lassan kiment a konyhából. Amint eltűnt, Eszter elővette a telefonját, és tárcsázta Kingát, az ingatlanközvetítőt.
– Jó estét, Kinga. Említetted egyszer azt a megbízható ügyvédi irodát… Szükségem lenne egy konzultációra. Minél előbb.
Nóra szobájából továbbra is kiszűrődött a zene. Eszter odalépett az ajtóhoz, és homlokát a hűvös fához támasztotta.
– Minden rendben lesz, kicsim – suttogta. – Anya tudja, mit kell tennie.
A következő három hétben alig tartózkodott otthon. Plusz műszakokat vállalt a szalonban, és beiratkozott egy továbbképzésre is.
Nóra közben az anyjánál lakott, arra hivatkozva, hogy a vizsgákra kell készülnie.
Gábor nem tiltakozott. Esténként a lakás inkább emlékeztetett agglegénylakra: két férfi a tévé előtt, focimeccsek, pizzás dobozok, sörösüvegek, harsány nevetés.
Eszter saját otthonában érezte magát vendégnek.
Reggelenként a konyhában a mulatozás nyomai fogadták: üres palackok, kávéscsészébe nyomott csikkek, zsíros kartondobozok az asztalon. Gábor mintha észre sem vette volna a rendetlenséget. Hajnalban indult dolgozni, és búcsúzóul megpaskolta Márk fejét. Esztert már nem csókolta meg.
Aztán egy nap váratlan fordulat következett be.
Gábor sugárzó arccal érkezett haza. Szinte ragyogott.
– Van egy jó hírem! – lelkesedett. – Márk elhatározta, hogy külön költözik.
Eszter kezében megállt a csésze.
– Komolyan?
– Igen! Azt mondta, nem akar tovább a nyakunkon élni. Talált valami mellékállást, terveket sző.
– Ez… nagyszerű – érezte, ahogy benne is feléled a remény. Talán még sincs minden elveszve. Talán nem kell…
– Persze, hogy nagyszerű! – huppant le Gábor a székre. – Már csak egy kis segítség kell neki, amíg lendületben van.
– Miféle segítség?
– Egyszerű. Holnap felhívod a bérlőidet, és közlöd velük, hogy egy hónapjuk van kiköltözni. Adhatunk némi kártérítést is.
Eszter tekintete elsötétült.
– Ezt már megbeszéltük. Nem.
– Most más a helyzet! – csattant fel Gábor. – Márk saját akaratából akar új életet kezdeni. Egy-másfél év, és talpra áll. Segítsünk neki!
– Nem. Nem teszek utcára egy gyerekes családot a testvéred kedvéért.
Gábor hirtelen felpattant, a szék csikorgva csúszott a falnak.
– Nem érted? Végre összeszedte magát! Harcolni akar! És te…
– És én nem vagyok segélyszervezet – vágott közbe Eszter higgadtan. – Nem az én feladatom eltartani egy felnőtt férfit.