…kocsmára emlékeztet, és egyre inkább attól tartott, hogy ez még csak a kezdet.
A lakás lassan három emberre szűkült, pedig eredetileg kettőjüknek tervezték.
– Anya, megyek a suliba – suttogta Nóra, miközben óvatosan átlépte a nappaliban, a kanapén keresztben heverő nagybátyját. A hátizsákját a mellkasához szorította, mintha pajzs volna. Az utóbbi hetekben egyre ritkábban időzött otthon: jelentkezett valami szakkörre, és gyakran inkább a barátnőinél tanult.
Eszter az ajtóból figyelte, ahogy a lánya sietve eltűnik a lépcsőházban. A gyomrában forró, tehetetlen düh kavargott.
Ez az „átmeneti” vendég alig egy hónap alatt szétzilálta mindazt, amit évekig építgettek: a közös vacsorákat, a nyugodt estéket, a bizalmas anya–lánya beszélgetéseket.
– Jó reggelt – lépett ki Gábor a hálóból, már indulásra készen. – Maradt kávé?
– A kotyogósban találsz. Tegnapról – felelte Eszter, majd egy pillanatig habozott. – Beszélnünk kellene.
– Most ne, rohannom kell – kapta fel a bögrét a férfi, és fintorgott, amikor megérezte, hogy kihűlt.
– Mikor, Gábor? Minden reggel sietsz, este meg a testvéreddel ülsz.
A férfi megtorpant az ajtóban.
– Mire célzol?
– Arra, hogy ez így nem mehet tovább. Nem tarthatunk el a végtelenségig egy egészséges, felnőtt férfit. Ez így nincs rendben.
– Ne mondd már… Depressziós, Eszter. Láthatod, milyen állapotban van.
– És mi? Mi rendben vagyunk? Nóra alig akar hazajönni. Én minden nap rendetlenségbe és alkoholszagba lépek be. Te pedig…
– Én pedig mit?
– Mintha kicseréltek volna. Nem azt az embert látom benned, akihez hozzámentem.
Gábor letette a bögrét az asztalra.
– Jó. Este nyugodtan átbeszéljük. Most ebből nem lesz semmi jó.
– Nem, most! – állta el az útját Eszter. – Azt akarom, hogy egy héten belül Márk találjon magának másik megoldást. Béreljen lakást, keressen munkát, bármit. De ne a mi pénzünkön éljen!
– Ezt komolyan gondolod? – szűkült össze a férfi szeme. – Kidobnád a saját testvéremet?
– Nem kidobni akarom, csak nem szeretnék panziót üzemeltetni! Ráadásul még csak nem is próbál változtatni!
– Idő kell neki, ennyi az egész!
– Mennyi idő? Egy hónap? Egy év? Vagy örökre itt marad? – csattant fel Eszter. – Észreveszed egyáltalán, mi történik a családunkkal?
– Ő is a családom része! – vágta rá Gábor. – Nem hagyom magára, ahogy minket hagytak a szüleink. Akkor sem, ha te ezt várod tőlem.
– Akkor ez a döntésed? – kérdezte Eszter, és a könnyei kibuggyantak.
– Ez nem választás kérdése. Ez kötelesség.
A férfi csendben kilépett, maga mögött halkan becsukva az ajtót. A nappaliból Márk hortyogása hallatszott. Eszter visszaült az asztalhoz, és a kihűlt kávét nézte a bögrében.
Régen Gábor sosem ment el búcsúcsók nélkül.
Közel egy hétig alig szóltak egymáshoz.
Eszter korábban indult munkába, és késő estig bent maradt. Gábor úgy tett, mintha ez fel sem tűnne neki; esténként a testvérével beszélgetett a konyhában, halkan, de hosszan.
Nóra próbált közvetíteni köztük, egyiküktől a másikig ingázva, de minden alkalommal ugyanazt a választ kapta: „Semmi baj, kicsim, ne aggódj.”
Éjszakánként Eszter a hálószobában feküdt, és a konyhából beszűrődő suttogást hallgatta. Néha egy-egy mondatfoszlány eljutott hozzá: „Nem érti meg… a család összetart… túl engedékeny vagy vele…”
Pénteken Gábor a szokásosnál korábban ért haza. Márk a kanapén aludt, Nóra a szobájában zenét hallgatott.
Eszter a tűzhely mellett állt, és gépiesen kavargatta a levest. A főzés mindig segített neki rendet tenni a fejében.
– Átgondoltam mindent – támaszkodott a férfi az ajtófélfának. – Találtam egy megoldást, ami mindenkinek jó lesz.
Eszter nem nézett rá, csak tovább keverte az ételt. Az elmúlt napokban megtanulta, hogy a csend néha többet ér.
– Egyszerű a dolog – folytatta Gábor. – Márk átköltözhetne a te lakásodba.
A kanál lassan megállt Eszter kezében. Az a lakás volt az egyetlen biztos pont az életében. A keresztanyja hagyta rá még a házassága előtt, és mindig maga döntött arról, mi legyen vele.
– Jelenleg bérlők lakják – mondta halkan.
– És? Szólunk nekik időben, keresnek mást – vont vállat Gábor. – Ebben mi a bonyolult?
Eszter megfordult.
– Komolyan beszélsz? Egy évre előre kifizették a lakbért. Szerződésük van, Gábor. Nem lehet csak úgy kirakni őket az utcára.