Eszter azon az estén a szokásosnál jóval később zárta be a szalont: két új vendég is bejelentkezett hozzá, kifejezetten ismerősök ajánlására.
– Csak Önhöz szeretnénk jönni, Eszter! Maga a legjobb fodrász a városban! – áradoztak, és a dicséret még hazafelé menet is ott visszhangzott a fejében.
Talán tényleg itt az ideje, hogy belevágjon a saját vállalkozásba – töprengett. Meddig halogatja még? Nem várhat örökké a „megfelelő pillanatra”.
Ezekkel a gondolatokkal ért haza. A lépcsőház csendjét idegen hangok törték meg, amelyek a lakásuk felől szűrődtek ki. Eszter sietve fordította el a kulcsot a zárban, ám a küszöbön megtorpant. A folyosón egy agyonhasznált hátizsák hevert, mellette sáros cipők. A konyhából erős alkoholszag áradt.
– Eszter, felismered? Megjött a rokon! Márk visszaköltözött! – dugta ki a fejét Gábor a konyhából, különös, feszült mosollyal az arcán.
Gábor öccse a konyhai kanapén ült, görnyedten, tekintete üresen meredt az asztalra. Ugyanaz a Márk volt, aki négy évvel korábban egy éjszakai klub táncosnőjéért hagyta ott a családját.
– Szia – morogta, de a szemét fel sem emelte.
– Anya, ki ez? – kérdezte halkan Nóra, aki épp a táncóráról érkezett haza.
– A nagybátyád, Márk. Apa öccse – felelte Eszter nyugodtnak szánt hangon. – Valószínűleg nem emlékszel rá, még kicsi voltál, amikor elment.
– Miért ilyen… furcsa? – suttogta tovább a lány.
– Menj be a szobádba, kincsem. Majd később beszélünk.
Eszter a fürdőszobába menekült, és megnyitotta a csapot, mintha a víz zúgása elnyelhetné a gondolatait. A tükörből fáradt, megviselt arc nézett vissza rá. Végighúzta ujjait a haján – ideje lenne festeni a lenövéseket, de most egészen más foglalkoztatta.
Jól emlékezett arra a napra, amikor Márk elköltözött. Gábor akkor hetekig magába roskadt, a szüleit hibáztatta, amiért szerinte eltaszították a testvérét. Egy hónapig alig szólt hozzájuk, majd mintha beletörődött volna a történtekbe: nem emlegette többé Márk nevét, és a ritka telefonhívásaira sem reagált. Most azonban úgy tűnt, minden megváltozik.
Gábor követte a hálóba, tétován állt meg az ajtóban, aztán halkan megszólalt:
– Nálunk fog lakni egy ideig. Muszáj. Szüksége van ránk. Nagyon rossz állapotban van. A felesége megcsalta, ezért váltak el. A szüleinkhez nem mehet vissza.
– Ezt egyedül döntötted el? Meg sem kérdeztél? – fordult felé Eszter. – Nem gondolod, hogy ez így elég tiszteletlen?
– Mit kellett volna megbeszélni? A testvérem, és nincs hová mennie.
– Gábor, van egy kamasz lányunk. Láttad, milyen állapotban van? Szerinted helyes, ha Nóra ezt látja nap mint nap? Márk…
– Pont ezért kell neki a család! – vágott közbe Gábor, és most először nézett egyenesen Eszter szemébe. – Nem fordíthatok hátat neki. Nem vagyok rá képes.
– Meddig marad?
– Amíg talpra nem áll.
– És Nóra? Rá gondoltál? Ebben a korban…
– Eszter, elég! – emelte fel a hangját Gábor, ami ritkán fordult elő. – Ő az öcsém. Nem hagyom magára.
Eszter válaszolni akart, de a férje hangjában csendülő keménység megállította. Tizennégy év alatt most hallott először ilyen élt benne.
– Rendben – mondta végül, és az ablak felé fordult. – De itthon nem ihat. És keressen munkát.
Gábor szó nélkül kiment. A falon át hallani lehetett, hogy halkan beszélgetnek a konyhában, szinte suttogva – talán, hogy ő ne hallja.
Már jóval éjfél után csendesedett el a lakás. Eszter ébren feküdt, a folyosóról beszűrődő neszekre figyelt. Gábor sokáig járt-kelt, valószínűleg a nappaliban rendezte be az öccsének a fekhelyet.
– Minden rendben lesz – súgta később, amikor bebújt mellé az ágyba. Eszter azonban ezt már nem hitte el olyan könnyen.
Reggel a konyhát átható tömény szag fogadta. Eszter szó nélkül készítette Nóra reggelijét, igyekezett nem odanézni az asztalon heverő üres üvegekre és a csordultig telt hamutálra.
Eltelt egy hónap, és szinte hozzászokott ahhoz, hogy a konyhájuk éjjel-nappal nyitva tartó kocsmára emlékeztet, és egyre inkább attól tartott, hogy ez még csak a kezdet.