– Biztosan akad még szabad szoba.
– Szálloda?! – szinte félrenyelte a levegőt. – Azt akarod, hogy egy országúti panzióban koccintsunk éjfélkor, ráadásul a saját pénzünkből?!
– Csak lehetőségeket sorolok – feleltem higgadtan. – Az ingyenes „Nyaraló” opció megszűnt. Végleg.
– Ezt sosem bocsátom meg neked, Réka! Áruló vagy! Aprópénzért eladtad Márk emlékét!
– Nem az emlékétől váltam meg, Melinda, hanem azoktól a falaktól, amelyek évek óta kiszívták belőlem az erőt. Márk emléke bennem él, nem a repedezett gerendákban. És igen, a ház ára az én biztonsági tartalékom lett. Az a tartalék, amit ti Gergővel öt éve kölcsönkértetek tőlünk az autóra, és azóta sem adtatok vissza.
A vonal túlsó végén hirtelen néma csend támadt. A családban erről az adósságról mindig „tapintatosan” hallgattunk, mintha a felejtés eltörölhette volna.
– Menj a francba – sziszegte végül. – Ne keress többé. Nem vagy a családunk része.
– Boldog új évet – mondtam nyugodtan, és bontottam a hívást.
Megnyitottam a névjegyet: „Melinda – sógornő”. A „Letiltás” gombra nyomtam. Utána Gergő száma is a tiltólistára került.
A lakásban különös csend telepedett rám. Csak a falióra kattogása és az ásványvíz apró pezsgése hallatszott az üvegpohárból.
Arra vártam, mikor tör rám a bűntudat. Így neveltek minket: a család mindenekfelett, a rokonért tűrni kell. Figyeltem magam, keresve a maró szégyent, amiért „magukra hagytam” őket.
Nem jött.
A helyét valami rég nem érzett könnyűség vette át.
Újra elővettem az iratokat. Bankszámlakivonat. Az összeg hat nullával a végén. Nem puszta szám volt – hanem mozgástér.
Lehetőség, hogy Egerbe utazzak gyógykúrára nem egy ködös novemberben, kedvezményes beutalóval, hanem májusban, amikor virágzik a város. Hogy rendes klinikán vizsgáltassam ki magam, sorban állás és sorszám nélkül.
Akár egy apró stúdiót is vehetnék a víz közelében. Szentendrén vagy Balatonfüreden. Régóta nézegetem a hirdetéseket: fenyők, homokos part, a hűvös, fegyelmezett víztükör, amely jobban lecsillapítja az idegeket, mint bármilyen pirula.
És annak a lakásnak a címét senki sem ismerné rajtam kívül.
A telefonom rezgett. Összerezzentem, de csak a bank értesítése volt: „Kamatjóváírás a lekötött betét után…”
Az ablakhoz léptem. A hó változatlanul hullott Debrecen utcáira, tiszta fehér réteggel fedve be mindent.
Valahol az autópályán most fordulhattak vissza a panzió irányába. A szilveszterükért fizetniük kell. Talán először hosszú évek óta.
Kegyetlen voltam? Lehet.
Igazságtalan? Nem.
Néha ahhoz, hogy az ember visszaszerezze a saját életét, zárat kell cserélnie. Nemcsak a nyaraló ajtaján, hanem legbelül is.
Főztem egy csésze forró citromos teát, felkapcsoltam a karácsonyfa fényfüzérét, és a sötét üvegben visszatükröződő arcomra mosolyogtam.
Az idei újév csendes lesz.
És végre az enyém.