– Azért, mert az a ház már nem a miénk. Eladtam.
A vonal túlsó végén olyan súlyos csend telepedett a levegőre, hogy szinte hallani véltem, ahogy Melinda fejében csikorogva próbálnak helyükre kattanni a gondolatok. A háttérben a kutya tovább ugatott, idegesítő, metsző hangon.
– Tessék?.. – préselte ki végül. – Hogyhogy eladtad? Kinek? És mi lesz velünk?
– Ti, Melinda, jelenleg egy idegen ember kapuja előtt álldogáltok – feleltem nyugodtan. – Azt javaslom, induljatok el onnan, mielőtt Zoltán úr kiengedi a kutyát a kennelből. Nem az a fajta, aki értékeli a váratlan látogatókat.
– Te ezt nem teheted! – fulladozott. – Gyerekekkel jöttünk! Tele a csomagtartó étellel! Harmincadika van! Hová menjünk most? Réka, teljesen elment az eszed? Tudod egyáltalán, mit műveltél? Család vagyunk!
– Család… – ismételtem halkan. – Az a fajta, amelyik még azt sem kérdezi meg, alkalmas-e az időpont.
– Mit kellett volna kérdezni? Ez mindig közös volt! Márké volt! Elvetted tőlünk az ünnepet! Azonnal hívd vissza azt az embert, mondd meg neki, hogy hozzátartozók vagyunk! Legalább egy éjszakára engedjen be!
Abban a pillanatban világossá vált bennem: ha most engedek, ha könyörgök az új tulajdonosnak – pedig semmi jogom hozzá –, vagy felajánlom a debreceni lakásomat, minden visszazuhan a régi kerékvágásba. Újra én leszek a kényelmes megoldás. A mindig alkalmazkodó Réka.
Aztán megtörtént, amitől egyszerre tartottam és amit vártam is.
Tompa csattanás hallatszott a telefonban – valaki dühödten rácsapott a vaskapura. Azonnal rávágott egy mély, fenyegető morgás, amitől még a vonalon keresztül is megfagyott bennem a levegő. Ezután Zoltán hangja szűrődött át, száraz, tárgyilagos hangsúllyal:
– Számolok háromig. Utána kinyitom a kiskaput. Egy…
– Kettő… – folytatta ugyanazzal a hétköznapi nyugalommal, mint egy jegyellenőr.
– Gergő! Az autóba! Azonnal! – sikoltott Melinda.
Ajtók csapódtak, a nagy terepjáró nehéz ajtajainak puffanása tompán visszhangzott. Gyerek sírása vegyült bele, Gergő káromkodott valamit a volán mögül. A kutya mély, öblös ugatásba kezdett – olyanba, amelyikből egyértelmű, hogy pontosan tudja, hol húzódnak a birtoka határai.
– Ezt még megkeserülöd, Réka! – remegett Melinda hangja, de most már nem fölény, hanem félelem és düh vibrált benne. – Kiteszel minket a hidegbe! Meg fogunk fagyni!
– Mindkét autóban van fűtés, Melinda – mondtam, miközben elfordultam az ablaktól és leültem a kedvenc fotelembe. Hirtelen ólomsúlyúnak éreztem a lábaimat, mintha kilométereket futottam volna. – Debrecen egy órára van. Nem kell tragédiát gyártani.
– Nem megyünk vissza Debrecenbe! Tönkretetted az egészet! Ünnepelni akartunk! Mit csináljunk három láda étellel?
Meglepő volt, hogy még most is ezen járt az esze. Ott ültek egy lezárt kapu előtt, és nem az zavarta, hogy minden határt átléptek, hanem hogy mi legyen a salátákkal.
– Figyelj rám – vágtam közbe. – A negyvenötös kilométerkő után, közvetlenül a csomópont előtt van egy panzió, az a neve, hogy „Otthon”. Mindjárt átküldöm a pontos helyét. Van szauna és grillezőhely is.