Egy évvel korábban egy ilyen beszélgetés után már fel-alá rohangáltam volna a lakásban. Kapkodva dobáltam volna ruhákat egy táskába, taxit hívtam volna, hogy megelőzzem őket, befűtsek a házban, mire a „drága vendégek” megérkeznek.
Csak hogy senki meg ne sértődjön. Hogy továbbra is én legyek a rendes, alkalmazkodó.
Ismerős ez az érzés, ugye? Amikor belül tiltakozol, minden porcikád azt súgja, hogy elég, de az arcodra mégis ráfagy a mosoly: „Persze, gyertek csak, épp most vettem ki a sütőből a pitét.”
A mi korosztályunk nőit arra nevelték, hogy legyenek kényelmesek mások számára. Azt sulykolták belénk, hogy a rossz béke is többet ér, mint a hangos vita.
Csakhogy néha az élet olyan helyzet elé állít, ahol nincs középút: vagy végleg a nyakadba ülnek, vagy végre eszedbe jut, hogy gerinced is van.
Felálltam, odaléptem a régi írószekrényhez, és kihúztam belőle a dossziét. A tetején a december 23-án aláírt szerződés feküdt.
Egy hete túladtam a nyaralón.
Gyorsan ment az ügy. Egy férfi vette meg, aki csendre és elszigeteltségre vágyott.
Melindának egy szót sem szóltam róla. Tudtam, mi történne, ha megemlíteném az eladást: perceken belül ott teremne az egész rokonság. Jönnének a vádak az „ősök emlékezetéről”, a „gyerekek friss levegőjéről”, meg arról, hogy „ez Márké is volt”.
Szétszedték volna az üzletet. És elérték volna, hogy bűntudatom legyen.
Nekem viszont pénzre volt szükségem. A korrektori fizetésem és a szerény nyugdíjam nem fedezte egy kétszáz négyzetméteres ház fenntartását, amely hol tetőjavítást, hol kazáncserét követelt. Belefáradtam, hogy mások pihenését finanszírozzam a saját rovásomra.
Az órára pillantottam. Egyetlen órám maradt dönteni: kikapcsolom a telefonomat, vagy vállalom a következményeket.
Az az óra különös bénultságban telt. Láttam magam előtt az utat, amin haladnak. Ahogy befordulnak a kanyarban. Hallottam Gergő megszokott tréfáit. A gyerekek izgatott zsivaját, akik már a szabadság ízét érezték.
Egy olyan ház felé tartottak, amely egy hete már nem hozzájuk tartozott.
Az új tulajdonos, Zoltán, nyugalmazott tiszt, kemény vonású, de egyenes ember benyomását keltette. Amikor átnézte az ingatlant, elsőként a kerítésről kérdezett.
– Nem kedvelem a hívatlan látogatókat – jegyezte meg szárazon az átadáskor. – Komoly kutyám van. Csendre van szükségem.
Én akkor őszintén szóltam:
– Előfordulhat, hogy rokonok a régi szokás szerint beállítanak.
Elmosolyodott.
– Az már az én ügyem, Réka. A magántulajdon az magántulajdon.
Pontosan egy óra tizenöt perc múlva megcsörrent a telefonom. Melinda hívott.
Mélységet lélegeztem, kihúztam magam, és felvettem.
– Réka! – Nem egyszerű kiáltás volt, inkább hisztérikus sikoly, amelybe egy nagytestű kutya ugatása és egy férfi mély hangja keveredett a háttérben. – Réka, mi folyik itt?!
– Mi történt, Melinda? – kérdeztem higgadtan.
– Nincs kulcs! Más zárak vannak! Kopogtunk, és… és kijött valami férfi! Egyenruhában! Egy hatalmas kutyával! Azt állítja, hogy ez az ő háza! Réka, teljesen őrültnek tűnik! Hívd a rendőrséget, félünk kiszállni az autóból!
Az ablak sötét üvegében a saját arcom nézett vissza rám.
– Nem őrült, Melinda – feleltem csendesen. – És nem téved.
– Akkor kicsoda?! Miért nem enged be minket? – kérdezte kétségbeesetten.