– Réka, miért nem veszed fel a telefont? Már az autópályán vagyunk, alig egy órára tőled! Tedd fel a vizet, mire odaérünk! – Melinda hangja olyan élesen csengett a kagylóban, hogy kénytelen voltam lehalkítani, különben beleremegett volna a hangszóró.
A mobilom kijelzőjére pillantottam. December harmincadika, 14:15. Odakint Debrecen felett nehéz, latyakos hó hullott, és amint földet ért, szürke masszává olvadt az aszfalton.
A lakásomban frissen őrölt kávé illata terjengett, finoman keveredve a fenyő gyantás aromájával. A sarokban állt a kis karácsonyfa, amelyet előző este díszítettem fel egy régi film társaságában – visszafogottan, mégis ízlésesen.
– Melinda – kortyoltam bele a kávémba, élvezve a konyhám csendjét. – Egészen pontosan hová is tartotok?
– Na ne már, Réka! – nevetett fel, a háttérben gyerekzsivaj és egy férfihang mély kacaja szűrődött át. – A hétvégi házhoz, hát hová? Hozzánk! Úgy döntöttünk, nem poshadunk a városban. Visszük a salátákat, Gergő még tűzijátékot is vett. Kezdj el befűteni, jó? Jövünk a gyerekekkel, legyen meleg a házban.
„Hozzánk.”
Ez az egyetlen szó már harmadik éve szúrta a fülemet, mióta a férjem, Melinda bátyja nincs többé.
A faház masszív épület volt, de állandó törődést igényelt. A szüleimtől örököltem, nem a férjemtől. Melinda számára azonban ez „a családi fészek” volt, ahová szerinte élethosszig tartó bejárása van.
– Melinda – szólaltam meg higgadtan, és éreztem, hogy bennem valami furcsa nyugalom terjed szét. – Nem vagyok a háznál.
A vonal másik végén csend támadt. Csak az autó zúgása és a rádió foszlányai hallatszottak.
– Hogyhogy nem vagy ott? – a hangjából eltűnt az ünnepi csilingelés, helyét a jól ismert, kemény él vette át. – A szilveszter családi ünnep, ebben maradtunk.
– Nem maradtunk semmiben. Egyszerűen közölted, hogy jöttök. Én itthon vagyok, Debrecenben.
– Rendben – hallottam, ahogy fejben már újratervez. – Nem jó, hogy hideg a ház, persze. De a kulcs ott van a tornác alatt, az üvegben, tudjuk. Gergő begyújt, nem gyerek. Te pedig indulj el, fogj egy taxit vagy vonatot. Megvárunk. Nem való egyedül tölteni az estét.
Nem kérdezett. Utasított.
Ahogy tavaly nyáron is természetesnek vette, hogy három unokaöcsémet két hétre nálam hagyja: „Réka, úgyis ráérsz a friss levegőn, nekem meg határidős munkám van.”
Ahogy télen szó nélkül rám maradtak a villanyszámlák, miután elmentek: „Jaj, elfelejtettük leolvasni az órát, majd elszámolunk.”
Soha nem számoltunk el.
Valahol itt húzódott a határ.
– Melinda, ne gyertek – mondtam, miközben figyeltem, ahogy egy hópehely elolvad az ablaküvegen. – Forduljatok vissza.
– Mi van veled, Réka? Megőrültél? Tele a csomagtartó étellel! A gyerekek már izgatottak! Gergő fáradt, nem fog még egyszer ennyit vezetni. Ne csináld ezt. Mindjárt ott vagyunk, a kulcs helyét tudom!
A hívás megszakadt.
Letettem a telefont az asztalra, és a kezeimet néztem. Nem remegtek. Nyugodtak voltak, szinte közömbösek.
Pedig egy évvel ezelőtt egészen másként reagáltam volna erre a helyzetre.