A kiabálásra Réka is berontott a nappaliból, arca felindultságtól feszült.
— Mi ez az egész cirkusz? — szegezte a kérdést Eszterre, szemrehányó pillantással. — Márk, teljesen kicsúszott a kezedből a feleséged?
— Még egy ilyen megjegyzés — fordult felé higgadt, de jeges hangon Eszter —, és kénytelen leszek elmesélni a férjednek, Gergőnek, milyen „megbeszéléseket” tartasz a szomszéd lépcsőházban Leventével.
Réka arca egy pillanat alatt elszíntelenedett, és ösztönösen hátralépett.
— Te ezt… honnan…?
— Többet tudok, mint hinnéd — felelte Eszter, miközben felkapta a táskáját az előszobaszekrényről. — De most nem ez a legfontosabb. Elmegyek.
— Mégis hová? — lépett elé Márk, elállva az útját.
— Anyuhoz. Ott legalább nem várják el tőlem, hogy a semmiből varázsoljak vacsorát egy komplett rokonságnak.
— Ha kilépsz azon az ajtón, vissza se gyere! — üvöltötte Márk.
Eszter megállt, lassan visszafordult, és egy fáradt mosoly suhant át az arcán.
— Tudod mit? Az elmúlt évben ez az első értelmes mondatod.
Ilona kérdések nélkül nyitott ajtót a lányának. Csak szorosan magához ölelte, majd leültette a kis konyhában, ahol mindig meleg volt és friss teaillat terjengett.
— Hallgatlak — mondta egyszerűen, miközben kitöltötte a gőzölgő italt.
Eszterből dőlni kezdtek a szavak: az üres kamra, a váratlanul betoppanó, követelőző rokonok, Márk folytonos elvárásai és ígéretei, amelyek sosem teljesültek.
— És végül fogtad magad, és eljöttél? — bólintott Ilona elismerően. — Helyesen tetted. Meddig akartad még tűrni?
— Anya… én szerettem őt.
— Szeretted. Figyeld a múlt időt — jegyezte meg csendesen az asszony. — Szeretet tisztelet nélkül nem marad életben.
Ekkor Eszter telefonja rezegni kezdett az asztalon. A kijelzőn Márk neve villogott. Egy pillanatig nézte, majd kinyomta.
— Ne vedd fel — tanácsolta Ilona. — Oldja meg most egyedül azt, amit főzött.
A hívás újra és újra beérkezett, aztán üzenetek követték egymást. Eszter egyikre sem reagált.
— Tudod — folytatta Ilona, miközben újratöltötte a csészéket —, sosem mondtam ki, de Márk már az elején sem volt szimpatikus. Túl nagy volt az önbizalma, és túl kevés helyet hagyott másnak maga mellett.
— Miért nem szóltál?
— Meghallgattál volna? A szerelem ritkán engedi szóhoz jutni a józan észt.
Eszter halványan elmosolyodott. Tudta, hogy az anyjának igaza van.
Eközben a lakásban, amit néhány órája még otthonának hitt, elszabadultak az indulatok. Benedek idegesen járkált fel-alá a szobában.
— Láttad, hogy viselkedett? — háborgott. — Vendégek jönnek, és még enni sem kapunk!
— Benedek, elég már — kapkodott Márk a konyha és a nappali között, kétségbeesetten kutatva valami fogyasztható után.
— Megmondtam, hogy nem illik hozzád — tette hozzá Réka epésen. — Emlékszel? Az első perctől kezdve mondtam, hogy Eszter nem hozzád való.
— ELÉG! — csattant fel Márk. — Ha ennyire elégedetlenek vagytok, menjetek inkább szállodába!
— Szállodába? — kerekedett el Benedek szeme. — A saját testvéredet tessékeled ki? Azért jöttem, hogy együtt töltsünk egy estét, családias hangulatban!
— Családias… — Márk keserűen felnevetett, és kitárta a hűtőszekrény ajtaját. A polcok kongtak az ürességtől, csupán egy flakon ketchup és egy lejárt joghurt árválkodott bennük. — Ennyi a nagy vendéglátás.
— Ez mind Eszter hibája — huppant le Réka a kanapéra. — Egy rendes háziasszony mindig felkészül.
— Egy rendes háziasszonynak rendes férje van — bukott ki Márkból váratlanul.
A testvérpár döbbenten nézett rá.
— Most komolyan őt véded? — kérdezte Benedek hitetlenkedve. — Elment, faképnél hagyott, te meg még mentegeted?
Márk fáradtan roskadt le egy székre. Most kezdett igazán tudatosulni benne a helyzet súlya. Eszter nem csak fenyegetőzött. Elment. És mélyen belül érezte, hogy oka volt rá.
— Tudjátok mit? — emelte fel a tekintetét. — Menjetek haza. Egyedül akarok maradni, át kell gondolnom mindent.
— Haza?! — hangzott a felháborodott visszhang, és a levegőben ott vibrált a következő összecsapás ígérete.