— Komolyan azt várod, hogy én lássam vendégül a te családodat? — kérdezte Eszter hitetlenkedve, miközben kitárta a konyhaszekrényt, ahol csupán néhány üres befőttesüveg árválkodott.
— Márk, nézz már oda! — fordult a férjéhez, és végighúzta kezét a csupasz polcon. — Láthatod, hogy egy morzsa sincs itthon.
Márk az ajtófélfának támaszkodva állt, karját összefonva a mellkasán. A háta mögött ott toporgott a bátyja, Benedek, valamint a húga, Réka, mintha csak egy előadásra várnának.
— Ne csinálj jelenetet, Eszter. Ugrálj le a boltba, és hozz valamit. Nem látod, hogy vendégeink vannak?
— Vendégek? — Eszter lassan becsukta az ajtót, majd szembefordult vele. — Ideállítanak szó nélkül a rokonaid, te pedig a teljes fizetésedet valami új kütyüre szórtad el. És most tőlem várod a csodát?
Benedek félresodorta az öccsét, és beljebb lépett. A homloka gyöngyözött az izzadságtól, pedig odakint csípős volt a levegő.
— Ugyan már, Eszter! Család vagyunk. Csak nem akkora teher összedobni valamit? — lehuppant egy kis székre, ami tiltakozva recsegett alatta.
Réka is besétált, tekintete kritikusan futott végig a puritán berendezésen.
— Márk azt mesélte, páratlan háziasszony vagy — jegyezte meg édeskés hangon, végighúzva ujját a pulton. — Bár a konyha nem ezt tükrözi…
— Elég! — emelte fel a kezét Eszter. — Először is: Márk tisztában volt vele, hogy üres a kassza. Másodszor: pontosan tudta, hogy nincs itthon élelem. Harmadszor pedig egy szót sem szólt arról, hogy jöttök.
— És akkor mi van? — rántotta meg a vállát Márk. — Kérj kölcsön a szomszédtól.
Három év házasság után Eszterben most tudatosult igazán, milyen ember mellett él.
— A szomszédtól? Márk, emlékeztetnélek, hogy az Antonov házaspárnak még mindig kétezer forinttal tartozunk. Zsuzsannának pedig ezerrel.
— Mindent felnagyítasz — legyintett a férfi. — Benedek, Réka, menjetek be a nappaliba, mindjárt rendezzük.
Amikor a testvérek kelletlenül kivonultak, Márk közelebb lépett Eszterhez, hangját lehalkítva.
— Ne hozz rám szégyent. Más városból utaztak ide. Mit gondolnak majd rólam?
— És te mit gondoltál rólam, amikor az utolsó fillért is játékkonzolra költötted? — húzódott hátrébb Eszter. — Összesen kétszáz forint van nálam. Ennyiből kellene kihúznunk fizetésig.
— Vegyél tésztát, pár virslit. Oldd meg valahogy.
— Nem.
Márk döbbenten meredt rá.
— Tessék?
— Azt mondtam, nem. Nem fogok úgy tenni, mintha minden rendben volna, miközben üres a hűtő. Ha azt akarod, hogy jóllakjanak, akkor oldd meg te.
Ebben a pillanatban Benedek ismét feltűnt az ajtóban.
— Öcskös, farkaséhesek vagyunk. Az út nem volt rövid.
— Mindjárt, csak egy perc — túrt idegesen a hajába Márk.
— Mi az, Eszter nem hajlandó főzni? — vigyorgott Benedek. — Szép kis feleséget választottál. Az én Tímeám ilyet sosem csinálna.
— A te Tímeád — felelte higgadtan Eszter — kap tőled pénzt a háztartásra. Én legfeljebb ígéreteket kapok.
Benedek arca elvörösödött, majd szó nélkül kiviharzott, az ajtót is becsapva maga mögött.
— Most boldog vagy? — sziszegte Márk. — Teljesen lejárattál a bátyám előtt.
— Én járattalak le? — nevetett fel keserűen Eszter. — Nem én hozom haza nap mint nap a fölösleges kacatokat étel helyett. Nem én hitegetek. És nem én hazudok.
— Fogd be! — üvöltötte Márk olyan hangerővel, hogy a falak is beleremegtek, és a nappaliban is bizonyára mindenki tisztán hallotta a kitörését.