– A „Négyzetméterek” irodán keresztül – felelte végül Ildikó kelletlenül, mintha minden szó fájna.
– Akkor induljunk – zárta rövidre Márk. – Ott majd tisztán látunk.
– Én ugyan nem megyek sehová! – csattant fel az anyja. – Ürítsétek ki azt a szobát, és legyen vége. Minek ez a színjáték?
– Megyünk – ismételte Márk, és a hangja olyan keményen csengett, hogy Eszter még sosem hallotta ilyennek. Hideg, metsző él volt benne. Ildikó, aki általában senkitől nem riadt vissza, most szó nélkül felvette a kabátját, és követte a fiát.
Eszter a konyhában maradt Zoltánnal. Már a hétköznapokon sem találta vele a hangot, hát még ebben a feszült helyzetben. Szerencséjére alig telt el pár perc, Benedek mocorogni kezdett a szobában, majd panaszos hangot hallatott. Eszter sietve ment be hozzá, még mielőtt sírás lett volna belőle. Karjába vette, ringatta, aztán megfürdette és tiszta ruhába öltöztette. Etetés után a csörgőt rázta előtte, gügyögve próbálta megnevettetni. A kisfiú figyelme teljesen lekötötte; Eszter hálás volt ezért a menedékért.
Akár be is kapcsolhatta volna a kiságy fölé szerelt forgót, amely lágy dallamra körbe-körbe táncoltatta a színes figurákat – Benedek szerette nézni. De a gondolat, hogy vissza kelljen ülnie a konyhába Zoltán mellé, aki komoran bámulta a semmit, elvette a kedvét. Mit mondhatnának egymásnak? Üljenek némán egymással szemben? Inkább maradt a fiával.
Körülbelül egy óra múlva kulcs fordult a zárban, és tompa lépések hallatszottak az előszobából. Eszter puszit nyomott Benedek homlokára, visszafektette a kiságyba, elindította a zenélő forgót, és meggyőződött róla, hogy a gyerek békésen figyeli a lassan keringő játékokat. Aztán mély levegőt vett, és kiment.
A konyhában sűrű, fojtogató csend fogadta.
– Mi történt? – kérdezte halkan, de a hangja így is túl élesen hasított bele a hallgatásba.
– Nem jó – felelte Márk komoran. – A lakást szabályosan eladták. Senki nem verte át őket. A teljes összeget megkapták.
– Akkor… ez akár jó hír is lehetne, nem? – próbált kapaszkodót találni Eszter. – Vehetnek belőle másikat.
– Nem maradt rá pénz – rázta meg a fejét Márk. – Az egészet elköltötték.
– Hogyhogy elköltötték? Az rengeteg pénz volt!
– Adósságokra – fordult el az ablaktól Ildikó, mintha büszkeségből tenné. – Hitelek, kölcsönök, évek alatt gyűltek össze. Nem tudtuk fizetni. Eladtuk a lakást, rendeztük, amit kellett… és idejöttünk.
– Miért nem szóltatok korábban? – fakadt ki Eszter. – Talán együtt találtunk volna megoldást.
– Pont ezért nem szóltunk! – csapott az asztalra Ildikó. – Tudtam, hogy ellenkeznétek. Most legalább nincs más választásotok.
Eszter gyomra összerándult. Márk sosem tenné ki a szüleit az utcára – ezt jól tudta. Csapdába kerültek.
– Dehogynem van választás – vágott közbe Márk határozottan. – Nem élhettek úgy, hogy ránk zúdítotok mindent. Hogy lehetett ekkora tartozást felhalmozni?
– Csak normálisan akartunk élni! – emelte fel a hangját Ildikó. – Nem nyomorogni öregkorunkban.
– Még most is dolgoztok – felelte Márk fáradtan. – Nem vagytok tehetetlenek.
– És hová menjünk? – szólalt meg végre Zoltán. – Az utcára küldesz minket?
– Béreljetek lakást – mondta Márk. – Segítek keresni, és ha kell, beszállok a költségekbe is.
– Őrültség! – horkant fel Ildikó. – Minek fizetnénk albérletet, ha itt van egy üres szoba? Segíthetnénk nektek, megkönnyíthetnénk az életeteket!
– Egyelőre inkább nehezítitek – felelte Márk higgadtan.
– Gyere, Ildi, menjünk – legyintett Zoltán keserűen. – Nem kívánatosak vagyunk itt. Mi neveltük fel, és most ez a hála.
Szavaik után nem volt több vita. Összeszedték a bőröndjeiket, és szó nélkül kimentek. Az ajtó tompán csapódott be mögöttük.
Eszter dermedten állt a folyosón.
– Most akkor… hová mennek? – kérdezte bizonytalanul.
– Albérletbe – felelte Márk, még mindig indulatosan. – Felhívtam a régi szomszédjukat. Már egy hete bérelnek egy egyszobás lakást pár utcával arrébb. Ott laknak. Csak bepróbálkoztak nálunk, hátha sikerül ideköltözniük végleg.
