Eszterben egyre erősebben motoszkált az érzés, hogy itt valami nem stimmel. Az egész történet a lakás eladásáról túlságosan ködös volt. Mi indokolta ezt a hirtelen döntést? És miért nem szóltak róla előre a fiuknak? Márk arcán is látszott, hogy számára is derült égből villámcsapásként érkezett a hír.
A pénzzel kapcsolatos félmondatok különösen gyanúsak voltak. Az a bizonyos „lehetett volna” úgy hangzott, mintha a támogatás már a múlté lenne. De ha így van, akkor hová lett az eladásból származó összeg?
– Ne beszélj mellé! – szólalt meg végül Márk, és a hangja érezhetően megkeményedett. – Mi ez az egész? Miért kellett ilyen kapkodva túladni a lakáson?
– Azért, hogy nektek könnyebb legyen – felelte Ildikó gyorsan.
– Miből gondoltátok, hogy rászorulunk? – kérdezett vissza Márk. – Mindenünk megvan. Saját otthon, a hitelünket már rendeztük, dolgozunk, megélünk. Ha baj lenne, szólnánk. Nem titkolóznánk.
– De hát ti mondjátok, hogy nincs elég hely nálatok – vágott közbe az anyja. – Ez nem ok?
– Mi nem hívtunk benneteket ide lakni – jelentette ki Márk határozottan. – Jól működik az életünk hármasban. Pont ezért költöztünk külön. És mit jelent az, hogy „lehetett volna”? Most már nem lehet?
Zoltán ingerülten fújt egyet, majd rosszalló pillantást vetett a feleségére.
– Miért ugrasz ennyire? Azt állítod, nincs szükségetek segítségre, de amint pénzről esik szó, rögtön számonkéred. Mire kellene nektek nagyobb lakás? Csak több gond lenne vele. Ildikónak igaza van, Benedeknek most az anyja mellett a helye.
Ildikó buzgón bólogatott.
– Elég! – Márk hangja megemelkedett. – Nem kérek több ködösítést. Mondjátok el pontosan, mi történt!
– Szóval már nem is bízol bennünk? – sértődött meg Ildikó.
– Rendben – felelte Márk hidegen. – Nem kérünk tőletek semmit. Holnap felkeresünk egy ingatlanirodát, és keresünk nektek egy másik lakást. Addig szállodában laktok.
– Szó sem lehet róla! – csattant fel Ildikó. – Itt maradunk.
– Nem – rázta meg a fejét Márk. – Ez nem vita tárgya. Hívjam a hotelt?
Az idősek összenéztek. A feszültség szinte tapinthatóvá vált.
– Nincs pénzünk új lakásra – mondta ki végül Zoltán nehéz sóhajjal.
– Hogyhogy nincs? – hökkent meg Márk. – Eladtátok a sajátotokat!
Eszter gyomra görcsbe rándult. Micsoda nap – gondolta kétségbeesetten. Egy rossz hír a másik után. Vajon mi jöhet még?
– Pont ez az – remegett meg Ildikó hangja. – Olyan emberekbe botlottunk, akik átvertek minket. Aláírtuk a szerződést, azt ígérték, hamarosan utalnak. Aztán eltűntek. Most pedig felszólítottak, hogy hagyjuk el a lakást.
– Nyugodjatok meg – mondta Márk, látható erőfeszítéssel uralkodva magán. – Pontosan mit írtatok alá?
Eszterben pánik kezdett terjedni. Ha valóban elveszítették az otthonukat, akkor ide akarnak költözni? Nem, ezt nem bírná ki. Muszáj lesz valami megoldást találni.
– Szerződés volt… meg még valami papírok – hebegte Ildikó. – Nem tudom pontosan.
Eszter szinte megdermedt. Hogy lehet bármit aláírni anélkül, hogy tudnák, mit tartalmaz?
Márk észrevette, mennyire elsápadt, és finoman megszorította a kezét.
– Olyan iratot írtatok alá, amely szerint megkaptátok a pénzt? – kérdezte feszült hangon. – Mielőtt ténylegesen átutalták volna?
– Nem emlékszem… – kerülte a választ az anyja.
Márk ujjai megfeszültek Eszter kezén.
– Hol vannak a dokumentumok?
– Nem hordjuk magunkkal mindenhova – felelte Zoltán ingerülten.
– Akkor menjünk el az irodához, amelyik intézte az ügyet. Ott biztosan megvannak a másolatok.
– Minek az? – vonta fel a szemöldökét Zoltán. – Attól még nem lesz pénzünk.
– Tudnom kell, mi történt – felelte Márk határozottan. – Ha ti nem tudjátok elmagyarázni, majd a papírok megteszik.
– Úgysem segít rajtunk – makacskodott Ildikó.
Eszter érezte, hogy a torka kiszárad. Minden ezen múlhat.
– Melyik ingatlanirodán keresztül adtátok el a lakást? – kérdezte végül remegő hangon.