Ezért többnyire Márk ment el hozzájuk egyedül. Az após és az anyós csak hosszú évek alatt tanulta meg, hogy a fiuk otthona nem átjáróház, ahová bármikor, előzetes jelzés nélkül be lehet toppanni.
Idővel kialakult valamiféle törékeny egyensúly a két család között. Nem volt tökéletes, de legalább működött. Ennek ellenére Ildikó néha mégis váratlanul megjelent az ajtóban, mintha mi sem volna természetesebb, majd rögtön át is vette az irányítást, és kéretlen tanácsokkal kezdte bombázni őket, finomnak szánt, valójában szemrehányó megjegyzések kíséretében:
– Teljesen megfeledkeztetek rólunk. Se látogatás, se meghívás. Gondoltam, akkor majd én jövök.
Eszter ilyenkor rendszerint kivárt. Körülbelül háromnegyed óra múltán látványosan összeszedte a holmikat, elkezdett készülődni, és higgadt hangon közölte, hogy programjuk van, indulniuk kell. A célzás egyértelmű volt.
Márk ilyenkor következetesen mellé állt. Segített kabátot keresni, kulcsot csörgetett, sürgette az indulást. Ezzel a módszerrel végül sikerült elérni, hogy az anyai gondoskodás hulláma visszahúzódjon, és egy időre ismét békésen teljenek a napok. Legalább a következő „szeretetlátogatásig”.
Most azonban Ildikó és Zoltán egészen más tervvel álltak elő: egyszerűen beköltöznek hozzájuk. Eszter számára ez a gondolat már önmagában is elfogadhatatlan volt.
Bármi megtörténhet, csak ez ne. Abban bízott, hogy Márk nem hagyja magát érzelmi zsarolással sarokba szorítani. Magában eldöntötte: egyetlen napot sem hajlandó közös fedél alatt élni az apósékkal. Ha nem sikerül megakadályozni a költözést, összepakol, és hazamegy a saját szüleihez.
A rokoni kötelék ide vagy oda – a lelki béke mindennél többet ér.
Márk persze nem ért haza húsz percen belül. Előbb beszélnie kellett a főnökével, el kellett rendeznie a folyamatban lévő ügyeket, aztán még az út is időbe telt. Mire belépett az ajtón, több mint egy óra eltelt, igaz, legalább a forgalom nem lassította.
– Anya, meg tudnád mondani, mi folyik itt? – kérdezte feszült nyugalommal. – Miért döntöttetek úgy egyik napról a másikra, hogy hozzánk költöztök?
– Mintha ok kellene ahhoz, hogy közelebb legyek a fiamhoz! – csattant fel Ildikó.
– Igen, kell. És komoly indok. Beteg vagy? Szükséged van ápolásra?
– Márk, ezt talán előbb… – próbált közbeszólni Eszter.
– Kérlek, hadd értsem meg a helyzetet – intette le halkan.
– Semmi bajom! – vágta rá az anyja. – Csak arra gondoltunk, hogy Eszternek nehéz lehet egyedül a kisgyerekkel. Segítenénk főzni, takarítani, Benedekkel játszani is öröm lenne.
– Ha segítségre lenne szükségünk, szólnánk – felelte Márk határozottan. – Eszter kiválóan boldogul, és amikor kell, én is kiveszem a részem. Nincs ok arra, hogy ideköltözzetek.
– De hát már itt vagyunk!
– Pont ez az. Előbb fel kellett volna hívnotok, megbeszélni velünk. Ha – hangsúlyozom, ha – egyetértünk, akkor lehetett volna szó a költözésről. De nincs szükségünk plusz segítségre, és nincs fölös szobánk sem.
– Egy egész helyiség üresen áll!
– Az Benedek szobája – felelte Márk élesen. – Nem fogjuk elvenni a helyet a saját gyerekünktől.
Ildikó egy pillanatra elhallgatott. Látszott rajta, hogy keresi a megfelelő választ, amellyel nem tűnik önzőnek. A sok évnyi vita során Márk megtanulta, mely mondatok hatnak az anyjára – legalább átmenetileg.
– Tehát kidobtok minket? – szólt közbe Zoltán ingerülten. – A saját szüleidet küldöd az utcára?
– Az utcára? – kérdezett vissza Eszter értetlenül. – Hiszen van lakásotok.
– Volt – javította ki Zoltán. – Eladtuk. A hét végéig ki kell költöznünk. Antos, a garázsban csinálj helyet, a bútorokat oda hozzuk. És még néhány apróságot is el kell intézni.
– Eladtátok? – kérdezte egyszerre Márk és Eszter.
– Így van – bólintott Ildikó. – Úgyis hozzátok készültünk, felesleges lett volna fenntartani két ingatlant. Ráadásul az árából segíthettünk volna nektek. Akár nagyobb lakást is vehettetek volna, hogy Benedeknek külön szobája legyen.
– Majd eljön annak is az ideje – felelte Márk hűvösen. – Most az a legjobb neki, ha az anyjával alszik egy szobában. Figyelemre van szüksége. Ti pedig a fal túloldalán lennétek, ez így nem működne.
Eszter halvány mosollyal figyelte a jelenetet. Ildikó ügyesen próbálta úgy beállítani a helyzetet, mintha ő csupán önfeláldozó nagymama lenne, míg a menye túlérzékeny és hálátlan. A játszma azonban még korántsem ért véget, és a levegőben ott vibrált valami kimondatlan feszültség, amely csak tovább bonyolította a helyzetet.