„Miként adták túl az apósék a saját otthonukon, hogyan játszották el, hogy nincstelenek, majd beköltöztek a fiukhoz és a menyükhöz – egészen addig, amíg ki nem tessékelték őket”
– Most már elég! – Márk hangja feszült volt, a türelme szemmel láthatóan elfogyott. – Ne kerteljetek tovább, mondjátok ki végre az igazat!
– Vagyis már bennünk sem bízol? – érkezett a sértett válasz.
– Ha így állunk, akkor nincs miről beszélni. Nem kérünk tőletek semmit. Holnap felkeresünk egy ingatlanirodát, és keresünk nektek egy másik lakást. Addig pedig megszervezzük, hogy szállodában lakjatok.
– Na, gyerekek, eldőlt a dolog: mostantól együtt élünk – jelentette ki diadalmasan az ajtóban Ildikó, Márk édesanyja. – Közel szeretnék lenni az unokámhoz. Egy újszülött mellett úgyis jól jön a segítség.
Eszter döbbenten figyelte, ahogy az após és az anyós hatalmas bőröndöket vonszol be a kétszobás lakásukba.
– Hogy érted azt, hogy együtt? – kérdezte végül, amikor sikerült megszólalnia. – Egyszerűen nincs hely számotokra.
És ez nem túlzás volt. A szerény méretű lakásban eddig is hárman éltek: Eszter, a férje, Márk, valamint az alig egyhónapos kisfiuk, Benedek. Az egyik helyiség a házaspár hálója volt, a másikat pedig gyerekszobának rendezték be.
– Hogyhogy nincs? – csodálkozott Zoltán, az após. – Két szoba áll rendelkezésre. Az egyik a tietek, a másik a miénk lesz.
– Az a gyerek szobája! – emelte fel a hangját Eszter.
– Ugyan már, ne kiabálj! – csattant fel Ildikó. – Benedek még csak egy hónapos. Minek neki külön helyiség?
– Azért, mert nem marad örökké ennyi idős. Nőni fog, szüksége lesz a saját terére. Nem azért vettük ezt a lakást, hogy négyen szorongjunk egyetlen szobában. Ebbe nem megyek bele!
– És ki kérte ki a véleményedet? – mosolyodott el fölényesen Zoltán.
– Így van – helyeselt az anyósa. – Ez a fiam otthona, majd ő dönt.
– Ez közös tulajdon – javította ki Eszter határozottan. – Az én beleegyezésem nélkül senki nem költözik ide.
– Komolyan? – Ildikó már tárcsázta is Márk számát. – Fiam, beszélned kell a feleségeddel. Képzeld, még be sem enged minket, pedig csak idejöttünk… Azt mondja, menjünk el… Tessék, beszélj vele! – és Eszter kezébe nyomta a telefont. – Most majd helyretesz.
Eszter a füléhez emelte a készüléket.
– Zseni, mi ütött beléd? – kérdezte Márk értetlenül. – Tudom, hogy anyával nem vagytok puszipajtások, de hogy az ajtóból visszafordítsd őket? Csak látogatóba mentek hozzátok.
– Márk, nem látogatásról van szó. Bőröndökkel érkeztek. Azt tervezik, hogy Benedeket átköltöztetjük hozzánk a hálóba, mert szerintük túl kicsi a saját szobához. Mielőtt engem hibáztatsz, inkább kérdezd meg tőlük, miért gondolják, hogy mostantól nálunk laknak.
– Úgy érted… végleg?
– Pontosan erről beszélek.
– Húsz perc, és ott vagyok.
Eszter minden erejét összeszedve akadályozta meg, hogy az apósék azonnal kipakoljanak. Hosszas szóváltás után a bőröndök végül a folyosón maradtak, ők pedig bevonultak a konyhába. Eszter szó nélkül teát készített, kerülte a tekintetüket. Zoltán mogorván húzódott a sarokba, Ildikó viszont csacsogni kezdett arról, mennyire idilli lesz majd a közös élet, mennyit segítenek a babával, és milyen jó, hogy újra egy családként élhetnek.
Eszter már a gondolattól is ideges lett. Tudta, hogy az apósai képesek pillanatok alatt felborítani a nyugalmat, sőt még a többnyire higgadt Márkot is ki tudják hozni a sodrából. A férj viszonya a szüleihez mindig is ellentmondásos volt.
Egyrészt úgy érezte, kötelessége szeretni és támogatni őket. És valóban, igyekezett segíteni, amikor csak tudott. Másrészt viszont nehezen viselte azt a tolakodó közelséget, amelyet Ildikó és Zoltán természetesnek tartottak. Számukra nem léteztek határok, nem ismerték a „magánélet” fogalmát. Talán éppen ezért találkoztak ritkán.
A szülőket szinte soha nem hívták meg magukhoz, és ők sem jártak hozzájuk gyakran. Különösen Eszter próbálta minimalizálni ezeket az alkalmakat; többnyire mindig talált valamilyen indokot, hogy elhalassza a látogatásokat, mert pontosan tudta, milyen feszültséget hagynak maguk után ezek a találkozások.