A következő két napban Eszter szinte megszállottan vetette bele magát a munkába. Amíg Lilla a medencében lubickolt, kézműves foglalkozásokon nevetgélt vagy új barátokat szerzett a játszótéren, ő az árnyékban ülve a laptopja fölé hajolt. Minden sort többször átfogalmazott, csiszolgatta a jelzőket, ízlelgette a mondatritmust. Nem egyszerűen szöveget akart írni, hanem hangulatot teremteni.
— Anya, mit írsz már megint ilyen sokáig? — kukkantott át Lilla a válla fölött kíváncsian.
— Egy kis munkát végzek, kincsem. Kell a pénz a fagyira meg az apró ajándékokra, amiket hazaviszünk.
— Mondhatok hozzá ötleteket?
Eszter elmosolyodott.
— Naná. Meséld el, mi volt eddig a legjobb élményed Porečben!
A kislány lelkesen hadarni kezdett: a delfinbemutatóról, ahol az első sorban ültek, a felvonóról, amely magasra vitte őket a hegy fölé, a hatalmas hullámokról, amelyek egyszer feldöntötték, és a háromgombócos pisztáciafagylaltról, amit alig bírt megenni. A gyermeki lelkesedés friss nézőpontot adott Eszternek; pontosan ilyen élményalapú hangvételre volt szükség a családoknak szóló ajánlatoknál.
Amikor mind a tíz anyag elkészült, nem küldte el azonnal. Háromszor is végigment rajtuk, javította a félrecsúszott vesszőket, egyszerűsített, ahol túl bonyolult lett, majd csak ezután továbbította Emesének.
A válasz meglepően gyorsan érkezett.
„Eszter, ez pontosan az, amit kerestem. Érződik benne az élmény és a stratégia is. Beszéljünk személyesen — lenne egy komolyabb ajánlatom.”
Ismét a tengerparti kávézóban ültek le egymással szemben.
— A munkái alapján világos, hogy ön több egyszerű szövegírónál — kezdte Emese határozottan. — Érti, hogyan gondolkodnak a vendégek. Nem információt ad el, hanem érzést. Ilyen emberre van szükségem.
— Mire gondol pontosan? — kérdezte Eszter óvatosan.
— Költözzön Porečbe, és vezesse a marketingcsapatomat. Háromszázezer forintos alapfizetésről indulnánk, plusz jutalék a sikeres kampányok után. Az első hónapokban a lakhatást mi biztosítjuk, később pedig segítünk kedvezményes hitelhez jutni.
Eszter egy pillanatra megszédült. Nem számított ekkora fordulatra.
— Ez… hirtelen jött.
— Nagy bővítés előtt állunk. Országos szintre lépünk, új piacokat nyitunk. Stratégiai gondolkodású embereket keresek. Olyanokat, mint maga.
— És Lilla? Új iskola, új közeg…
— Itt kiváló intézmények vannak. Gondolja végig: a gyermeke nem egy nagyváros szürkeségében nőne fel, hanem a tenger mellett. Sok szülő álmodik erről.
Az indulás előtti estén Eszter meghozta a döntést.
— Emese, vállalom.
Aznap hosszasan beszélgettek. Kiderült, hogy Emese nemcsak céltudatos üzletasszony, hanem inspiráló személyiség is. Mesélt arról, hogyan kezdte alkalmazottként egy utazási irodában, majd hogyan építette fel a saját cégét. A jövőről is szenvedéllyel beszélt.
— Tudja, azt hiszem, még barátok is lehetünk — jegyezte meg mosolyogva.
Amikor visszaértek Debrecenbe, Eszter telefonja megállás nélkül rezgett. Az édesanyja, Gergő, sőt még Kinga is érdeklődött az utazás részleteiről.
— Drágám, milyen volt? — csilingelte az anyja. — Lilla élvezte?
— Nagyon. És van egy hírem: Porečbe költözünk.
— Tessék? Költöztök?
— Igen. Kaptam egy kiváló állást.
— Nem túl gyors ez a döntés? Egy költözés komoly lépés…
— Átgondoltam. Biztos vagyok benne.
Ezután még sűrűbbek lettek a hívások.
Gergő arról faggatta, melyik környéken lesz a lakásuk, és akad-e a közelben jó szálloda. Kinga az éghajlatról és az iskolákról érdeklődött, mintha csak „véletlenül” mérlegelné a déli életformát. A szülők pedig finoman célozgattak rá, milyen jó lenne majd egyszer vendégségbe menni hozzájuk.
Eszter udvarias maradt, de távolságtartó. Megköszönte a tanácsokat, ám amikor konkrét meghívás került szóba, mindig ugyanazt felelte:
— Majd ha már berendezkedtünk, meglátjuk.
Fél év elteltével egy napfényes, háromszobás, tengerre néző lakásban éltek. Lilla gyorsan beilleszkedett az új iskolába, barátok vették körül, és felszabadultan mesélt a mindennapjairól. A munkahelyen Eszter projektjei komoly bevételt hoztak, Emese maximálisan elégedett volt vele.
Ekkor érkezett a hívás.
— Szeretnénk májusban meglátogatni benneteket — mondta az édesanyja.
— Természetesen — válaszolta nyugodtan Eszter. — A Zsemcsuzsina hotel néhány utcára van tőlünk, kiváló értékelései vannak. Egy hét körülbelül negyvenezer forint szobánként.
— Szállodába? Mi azt hittük, hogy…
— Hogy nálunk laknátok?
— Hát… elférnénk, nem? Nagy a lakásotok.
— Van egy dolgozószobám, Lillának külön szobája, és a hálónk. Vendégszoba viszont nincs.
A vonal túlsó végén csend lett.
— Gergő azt kérdezte, tudnál-e esetleg kedvezményt intézni valahol… turisztikai kapcsolatok…
— Vannak kapcsolataim — felelte higgadtan. — De kedvezményt csak megbízható partnerek kapnak. Ha jöttök, teljes áron tudok segíteni foglalni.
Aznap este Eszter kiállt az erkélyre. A tenger halk morajlása betöltötte a levegőt. Bent Lilla a házi feladatát írta, közben dúdolgatott.
A telefonján értesítés villant fel: Gergő egy családi vacsoráról posztolt képet a szülőknél. A felirat így szólt:
„Nehéz időkben derül ki, ki marad mellettünk igazán…”
Eszter csak halványan elmosolyodott, majd bezárta az alkalmazást. Már nem ezek a félmondatok határozták meg az életét. Volt egy munkája, amelyben kiteljesedhetett, egy barátja, akiben megbízott, és egy kislánya, aki minden reggel a tenger illatára ébredt.
Az igazság végül nem hangos vitákban győzött — hanem abban, hogy ő továbblépett, és sikeres lett.
