A szülők másnap érkeztek vissza a pihenésből. A nagypapa büszkén mutogatta a telefonján a felvételeket, a nagymama pedig lelkesen ecsetelte, mennyire jól viselkedtek a gyerekek, és milyen hangulatos a parti sétány esténként.
— Mi is elutazunk anyával a tengerhez! — újságolta boldogan Lilla, alig hogy beléptek a házba.
— Tényleg? Hová készültök? — kérdezte a nagypapa, és kérdőn Eszterre pillantott.
— Porečbe. Egy teljes hétre — felelte nyugodtan.
— Komolyan mondod? — kapta fel a fejét Gergő, aki épp a gyerekekért jött. — És hol fogtok megszállni?
Eszter gyorsan bemondta az első hotelt, amit még otthon talált az interneten.
— A „Morska Zvijezda” nevű szállodában. Háromcsillagos, de jó értékeléseket kapott.
— Az biztos nem lehet olcsó — jegyezte meg Kinga, enyhe éllel a hangjában. — Mi tavaly nézegettük Porečet, de elszálltak az árak.
— Majd megoldom — vont vállat Eszter, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Látta a pillantásokat. A szülei összenéztek, Gergő homloka ráncba szaladt. Mindenkiben ugyanaz a kérdés motoszkált: miből telik minderre? De senki sem kérdezett rá nyíltan.
Késő este, amikor kettesben maradt a szüleivel, az anyja mégis megszólalt.
— Eszter… ugye nem kölcsönből fedezed ezt az utat?
— Anya, felnőtt ember vagyok. Tudom, mit engedhetek meg magamnak.
— Csak attól félek, hogy hirtelen felindulásból döntöttél. Talán azért, mert megbántottunk…
Eszter lassan ránézett.
— Miért gondolod, hogy megbántódtam? Tényleg azt hiszed, ennyire sértődékeny vagyok?
Ildikó lesütötte a szemét. Nem válaszolt.
Amikor Eszter otthon újra átnézte a megtakarításait, kijózanító volt az eredmény: majdnem harmincezer forint hiányzott a teljes összegből. Hvar még belefért volna, de ő már Porečet mondott. Nem akart visszakozni.
Fel is hívta Nórát.
— Tudnál kölcsönadni harmincezret? Két hónapon belül visszafizetem.
— Mi történt? — kérdezte a barátnője óvatosan. Banki területen dolgozott, nem szerette a meggondolatlan pénzügyi döntéseket.
— El akarom vinni Lillát a tengerhez. Fontos nekem.
— Biztos, hogy most kell? Nem lenne jobb várni, amíg biztosan megvan rá a keret?
Eszter állkapcsa megfeszült. Úgy érezte, mindenki kioktatja.
— Nóra, számíthatok rád vagy sem?
Egy rövid csend után a válasz megérkezett.
— Igen. Átutalom. De kérlek, ne csinálj ebből rendszert.
Egy hét múlva már a Debrecen–Poreč járaton ültek. Lilla képtelen volt nyugton maradni: az ablakra tapadt, minden állomást lefotózott, beszédbe elegyedett az utastársakkal.
— Anya, lesznek medúzák? És cápák? És minden nap lemegyünk a vízhez?
Eszter türelmesen felelt, de belül szorongott. Pontosan kiszámolta a keretet: a szállás szerény, az étkezés visszafogott, külön programokra alig marad. De most nem a luxus számított. Hanem az, hogy bebizonyítsa: ők is képesek rá.
A hotel valóban egyszerű volt, viszont tiszta és rendezett. A második emeleten kaptak szobát, hegyekre néző kilátással. A tenger felőli panoráma már túl nagy felárat jelentett volna.
Lilla minden apróságnak örült: a halkan zúgó légkondinak, a falra szerelt apró televíziónak, a keskeny erkélynek, ahol két fehér műanyag szék árválkodott.
A harmadik napon, miközben a kislány a parton homokvárat épített, Eszter elővette a telefonját, és újraszámolta a költségeket. A számok könyörtelenek voltak. Három napra elegendő pénz maradt, miközben még négy volt hátra a hazautazásig. Valamit lépnie kellett.
Aznap este, miután Lilla elaludt, elővette a laptopját. Álláshirdetéseket böngészett: pincérnőt kerestek a sétányon, hostess lányokat rendezvényekre, árust a bazársorra. Gyerekkel mindez kivitelezhetetlennek tűnt.
Aztán egy rövid hirdetésen megakadt a szeme:
„Sürgős projektmunkára szövegírót keresünk. Távmunka, azonnali fizetés.”
Azonnal tárcsázott.
— Jó estét kívánok, a hirdetés miatt telefonálok.
— Igen, hallgatom — felelt egy határozott, mégis barátságos női hang. — Porečből keres?
— Debrecenből származom, de most itt nyaralok a lányommal.
— Van tapasztalata turisztikai témákban?
— Igen, több utazási irodának írtam már anyagokat.
— Rendben. Találkozzunk holnap egy kávézóban a sétányon. Sürgős átdolgozásra van szükségem.
Másnap Lillát beadta a szállodai gyerekfoglalkozásra, ő pedig elindult a megbeszélt helyre. A nő, aki Emeseként mutatkozott be, elegáns, magabiztos jelenség volt, negyvenes évei közepén járhatott.
— A „Déli Irány” utazási irodát vezetem — tért rögtön a tárgyra. — A weboldalunk kirándulásos részét kellene teljesen újrafogalmazni. Az előző szövegíró eltűnt az előleggel.
Hosszan beszélgettek. Emese részletesen ismertette az elvárásokat, példákat mutatott, Eszter pedig kérdezett, jegyzetelt, ötleteket vetett fel.
— Két nap határidő. Tíz anyag, darabonként ezer karakter. A díjazás tizenötezer forint — mondta végül Emese. — Elfogadható?
Eszter alig tudta visszafogni a megkönnyebbülést.
— Teljes mértékben.
Ez az összeg pontosan elég volt ahhoz, hogy kihúzzák az utolsó napokat gond nélkül.
— Ha beválik, hosszabb távon is számítanék magára — tette hozzá Emese. — Olyan emberekkel szeretnék együtt dolgozni, akikre valóban lehet számítani.