– …akkor – fejezte be Gabriella higgadt, már-már ijesztően tárgyilagos hangon – mint a cég kizárólagos tulajdonosa, azonnali hatállyal megszüntetem a munkaviszonyodat. Végkielégítés nélkül. És természetesen mindennek meglesz a maga következménye a szakmai hírnevedre és a hitelképességedre nézve. A másik lehetőség pedig az, hogy egy vaskos iratcsomó a különféle „kreatív megoldásaiddal” együtt eljut a NAV-hoz és a rendőrséghez. Rajtad áll, melyiket választod. Holnap estig várok.
Balázs lassan hátradőlt a székben. Mintha egyszerre húzták volna ki alóla a talajt. Most döbbent rá igazán, mennyire elszámította magát, amikor arra építette a terveit, hogy az anyja úgyis mindent eltűr majd. Gabriella korábban sosem konfrontálódott vele nyíltan – célzásokat tett, finoman figyelmeztetett, de nem csapott az asztalra.
– Balázs… – szólalt meg halkan Vivien, a hangja bizonytalanul remegett.
– Ne most – vágta rá a férfi ingerülten, és elhúzódott tőle.
Gabriella komótosan előhúzott a táskájából egy összefogott dossziét. Letette az asztalra, majd tenyerét rátéve, vörösre lakkozott körmeivel lassan, kimérten kopogni kezdett rajta.
– Minden benne van, ami elegendő ahhoz, hogy a hatóságok élénk érdeklődést tanúsítsanak irántad – mondta, és egy pillanatra sem vette le a szemét a fiáról.
Balázs tekintete kiüresedett. Árulás – villant át rajta. Az anyjától? Ezzel a lehetőséggel nem számolt.
Gabriella visszacsúsztatta a mappát a táskájába, majd felállt.
– Köszönöm, hogy fogadtál – jegyezte meg udvariasan, mintha egy tárgyalás végén lennének. – És sok szerencsét az új ingatlanodhoz.
Ezzel nyugodt léptekkel távozott.
Néhány nap múlva Gabriella ismét megállt a jól ismert ajtó előtt. Megnyomta a csengőt. Belülről azonnal vidám, csengő hang hallatszott.
– Nagyi!
A nő ajkán önkéntelen mosoly jelent meg.
Az ajtót Krisztina nyitotta ki. Látszott rajta a kimerültség, a szeme alatt sötét árkok húzódtak, de igyekezett barátságosan fogadni az anyósát.
– Gyere be.
– Nagyi! Nagyi! – Nóra, az aranyhajú kislány, már szaladt is, és teljes lendülettel Gabriella nyakába vetette magát.
– Drága kincsem! – emelte fel az unokáját, és megsimogatta a haját. – Hát te mekkorát nőttél! Mindjárt igazi nagylány leszel.
– Sétálunk? Ugye sétálunk? – kérdezte Nóra izgatottan.
– Pont ezért jöttem – bólintott Gabriella. – De előbb rendesen felöltözünk. Nem szeretném, ha a szél elvinne, mint tegnap a sapkádat.
– Jóóó! – kiáltotta a kislány, és már rohant is az előszoba felé.
Gabriella ekkor alaposabban megnézte Krisztinát. A sápadtság, a feszültség nem kerülte el a figyelmét.
– Hogy vagy? – kérdezte csendesebben. – Még mindig túlélő üzemmódban?
Krisztina keserűen felnevetett.
– Inkább a tengerfenéken. Ha létezne érzelmi Mariana-árok, most ott ülnék.
A nappaliba lépve Gabriella megállt. A látvány beszédes volt: félig kiürített szekrények, dobozok egymásra halmozva, ruhák és apróságok rendezetlen kupacokban. A függönyön átszűrődő fény csak még jobban kiemelte a felfordulást.
– Látom, komoly hadművelet zajlik – jegyezte meg halkan.
– Inkább romeltakarítás – sóhajtott Krisztina, a homlokát masszírozva. – Hét év alatt annyi felesleges dolgot halmoztam fel… Mintha egy múzeumot rendeztem volna be a rossz döntéseimből.
– Sejtem, kire célzol – mondta Gabriella nyugodtan.
– Nem akarom kimondani – legyintett Krisztina. – Olyan ez, mint Sziszüphosz munkája. Csak itt a kő Balázs régi öltönyei és az én naiv álmaim.
– A különbség az, hogy te most lefelé engeded a követ – válaszolta Gabriella száraz humorral. – Helyet csinálsz valami jobbnak.
– Felöltöztetem Nórát, mielőtt mezítláb indulna el – mondta Krisztina, de Gabriella finoman megérintette a karját.
– Várj egy pillanatot.
A táskájából néhány gondosan összehajtott dokumentumot vett elő.
– Ezt nézd át. Ideje, hogy tisztán lásd a helyzetet. Illúziók nélkül.
Krisztina átvette a papírokat. Először csak futólag olvasott bele, majd a tekintete megakadt egy bekezdésen. Újra kezdte. Az arca elfehéredett. Az ujjai görcsösen szorították a lapokat.
A szemébe könnyek gyűltek.
Szó nélkül odalépett Gabriellához, aki éppen Nóra kabátját igazította, és szorosan átölelte.
– Mama… – suttogta megtörten. – Köszönöm. Nem is tudtam… teljesen vak voltam.
– Mama? – nézett fel Nóra kíváncsian. – A nagyi is mama?
Krisztina elmosolyodott, miközben letörölte a könnyeit.
– Igen, kicsim. A nagymama is anya. Csak tapasztaltabb kiadásban.
Gabriella gyengéden megsimogatta Krisztina hátát.
– Senki nem bánthatja az unokámat – mondta halkan, de rendíthetetlen határozottsággal. – És téged sem. Ezek a papírok bizonyítékok. Most már nem vagy kiszolgáltatva.
– Nem tudom, hogyan háláljam meg – mondta Krisztina rekedten.
– Kezdd azzal, hogy talpra állsz – felelte Gabriella. – A többit majd megoldjuk.
A feszültség oldására hirtelen élénkebb hangra váltott:
– Nos, indulhat a mentőakció? Tökéletes idő van egy stratégiai sétára… és talán egy taktikai fagyira is.
– Fagyi! – ujjongott Nóra azonnal.
Krisztina könnyes mosollyal bólintott. Az egyik dobozból elővett egy kissé kopott, de tiszta plüssmackót – Nóra kedvencét, amely minden költözést és veszekedést túlélt.
– Tudod – mondta halkan –, ő az egyetlen férfi ebben a lakásban, aki sosem csapott be.
Gabriella felvonta a szemöldökét.
– Becsüld meg. A plüsshűség ritka kincs.
Krisztina a mackót egy felszabadított polcra ültette. A délutáni napfény áttört a függönyön, és aranyló csíkban világította meg a játékot.
Mintha csendben azt üzente volna: a melegség nem tűnt el – csak most találta meg a valódi helyét.