Gabriella csengetésére szinte azonnal feltárult az ajtó.
– De jó, hogy jössz – próbálta palástolni idegességét Krisztina, miközben félreállt az útból.
– Szervusz, kedvesem – felelte az idősebb asszony visszafogott hangon, és gyengéden végigsimított a menye arcán. – Hol bujkál a mi kis hercegnőnk?
– A szobájában rendezgeti a holmiját – válaszolta Krisztina halkan.
Gabriella levette a cipőjét, beljebb lépett, és ahogy körbenézett a nappaliban, egy pillanatra megmerevedett. A korábban rendezett tér most csatatérre emlékeztetett: félig megtömött kartondobozok sorakoztak a fal mellett, játékok hevertek szanaszét, ruhák csúsztak le a kanapéról.
– Már megint felforgatta az egészet? – kérdezte, de a hangjában nem szemrehányás, inkább óvatos tapogatózás csengett.
– Két hét – mondta Krisztina tompán, és levett egy könyvet a polcról, hogy gépiesen az egyik dobozba csúsztassa.
Gabriella odalépett, kivette a kezéből a kötetet, majd határozott mozdulattal visszahelyezte a helyére.
– Álljunk meg egy pillanatra – szólalt meg csendesen, mégis ellentmondást nem tűrően. – Toljuk ezeket a dobozokat félre. Adj nekem néhány napot. Még nem beszéltem Balázzsal. Az ő „üzleti útjai” néha különösen hosszúra nyúlnak.
Krisztina bizonytalanul bólintott. Tekintete a szétszórt tárgyak és az anyósa arca között vándorolt, mintha választ keresne valamire, amit nem mer kimondani.
– És a kicsi? – emelte fel a hangját Gabriella. – Nóra, gyere csak ide!
A gyerekszoba felől apró léptek dobogása hallatszott, majd a kislány kiszaladt, és gondolkodás nélkül a nagymamája karjába vetette magát.
– Mama! – nevetett csengő hangon.
– Te drága kincsem! – szorította magához Gabriella. – Az én napsugaram, édes kis csillagom!
Nóra elégedetten bújt hozzá, és halkan ismételgette: – Mama… mama…
– Mit szólnál egy sétához? – kérdezte Gabriella. – Kimehetnénk a parkba, megmutathatnád a fáknak, milyen gyönyörű rajzokat tudsz készíteni.
Krisztina tétován nézett rájuk, majd a dobozokra. Az arcán vívódás tükröződött.
– A hét végéig – tette hozzá Gabriella lágyabban. – Csak ennyit kérek.
– Rendben – sóhajtotta a fiatal nő, és a hangjában először csendült meg némi remény. Elindult, hogy kabátot vegyen.
Néhány nappal később az őszi napfény arany fátyolként borult egy elegáns étterem belső terére. A kristálypoharak csillogtak, az ablakokon túl lassan hullottak a levelek. Gabriella pontosan érkezett. Amint belépett, azonnal kiszúrta Balázst az egyik ablak melletti asztalnál. Nem volt egyedül.
Mellette egy fiatal nő ült, gondosan sminkelve, kihívóan elegáns öltözékben.
Gabriella odalépett az asztalhoz, helyet foglalt, és fiára emelte tekintetét.
– Balázs. Úgy tudtam, négyszemközti beszélgetésünk lesz – mondta halkan. – Elmagyaráznád, miért ül itt ez a… hölgy?
– Anya, ő Vivien. A menyasszonyom – felelte Balázs, szemöldökét enyhén összehúzva.
– Milyen megható – jegyezte meg Gabriella szárazon. – Az én meghívásom viszont kizárólag neked szólt. Nem alkalmi fellángolások bemutatására.
Vivien érezhetően zavarba jött.
– Talán jobb lenne, ha magatokra hagynálak benneteket – szólalt meg bizonytalanul.
– Nem – vágta rá Balázs, és birtokló mozdulattal a vállára tette a kezét. – Nincsenek titkaim előtte. Amit mondasz, úgyis tudni fogja.
– Értem – bólintott Gabriella hidegen. – Akkor maradjon. Legalább gyorsabban szembesülsz majd a döntésed valódi következményeivel.
Végigmérte a lányt, úgy, mintha egy bolt kirakatában vizsgálná az árut. Vivien arca elsápadt.
– Térjünk a lényegre – folytatta Gabriella, miközben megigazította gyöngysorát. – A lakásról szeretnék beszélni. Arról a különösen „nemes” ötletedről, hogy Krisztinát és Nórát kitelepíted.
– Ez lezárt ügy – dőlt hátra Balázs. – Nincs miről vitázni.
– Tévedsz – válaszolta az anyja nyugodtan. – Akkor lenne lezárt, ha minden érintett egyetértene. Én nem értek egyet.
– Szükségem van arra a lakásra. Elveszem Vivient, ott fogunk élni – emelte meg a hangját Balázs.
– Nem fogtok – felelte Gabriella higgadtan. – És mindjárt megérted, miért.
A tekintetét Vivienre szegezte.
– Kedvesem, talán jobb lenne, ha most nem figyelnél. Olyasmiket hallhatsz, amelyek nem illenek a rózsaszín elképzeléseidhez.
– Maradok – sziszegte Balázs.
– Csak az érzékeny idegrendszerét próbáltam óvni – jegyezte meg Gabriella hűvösen.
– Krisztina elköltözik. Megmondtam neki – jelentette ki Balázs.
– Emlékeztetlek – keményedett meg Gabriella hangja –, hogy az a lakás jogilag az én tulajdonom. Ahogy a másik is.
– Ez csak papírmunka! – csattant fel Balázs. – Azért került a nevedre, mert…
– Mert kényelmesebb volt adót spórolni – vágott közbe az asszony. – És most ez a „kényelmesség” üt vissza. A lakást, amit Krisztinának vettél, szintén rám írattad. Amikor érdekedben állt, visszavetted. Az ajándékozási illetéket viszont elmulasztottad befizetni. Elég szelektív memória.
– Ne szólj bele az üzleti ügyeimbe! – Balázs hangja éles lett.
– Emlékeztetlek, hogy a két céged egyedüli alapítója papíron én vagyok – felelte Gabriella halkan. – Azon a papíron, amit szeretsz figyelmen kívül hagyni.
Balázs arca megfeszült.
– Ez csak formai megoldás…
– Átnéztem a könyvelést – hajolt közelebb Gabriella. – A bevallott bevételek és a tényleges forgalom között legalább hússzoros különbség van. Ez nem tévedés. Ez rendszer.
Vivien döbbenten nézett Balázsra.
– Teljes hozzáférésem van mindenhez – folytatta Gabriella. – Látom, hová vándorol a pénz. Nem is az összeg sokkolt, hanem az, hogy a kifizetéseknél az aláírásomat hamisítod. Ráadásul meglehetősen ügyetlenül.
– Ez… ez nem igaz – hebegte Balázs.
Gabriella ekkor hirtelen az asztalra csapott. A porcelán megcsendült.
– Elég! Még egy szó arról, hogy ez „csak formalitás”, és azonnali hatállyal menesztlek a saját cégeidből. Nem papíron. A valóságban.
Balázs arca vörösbe fordult.
– A vállalkozásaim…
– Azok a vállalkozások jogilag az enyémek – javította ki az anyja. – Tudom, mennyi a tényleges jövedelmed, és azt is, milyen nevetséges összeget utalsz Krisztinának Nóra után. Az ajánlatom egyszerű: azonnal írd Krisztina nevére a lakást ajándékozási szerződéssel. A gyerektartást pedig a következő hónaptól emeld a négyszeresére – a valós bevételeidhez igazítva.
Balázs összeszorította a fogát.
– És ha nem?
Gabriella tekintete jeges maradt.
– Akkor kénytelen leszek élni az első lehetőséggel – mondta lassan, minden szót külön megnyomva.