– Igazán figyelmes megoldás – folytatta Krisztina visszafojtott indulattal. – Előbb elküldöd a kis futárodat, és még csak arra sem méltatsz, hogy személyesen hívj fel. Mondhatom, igazán úriemberhez illő.
– A lakás sosem volt a tiéd – válaszolta Balázs hűvösen, ügyet sem vetve a gúnyra. – Még az esküvő előtt kaptam anyámtól. Erre talán emlékszel.
– Tisztán – csattant fel Krisztina. – De az ajándék a házasságunknak szólt. Aztán te leléptél, engem és a lányodat itt hagyva. És mintha azt is megfogadtad volna, hogy nem bolygatod az életünket addig, amíg Nóra be nem fejezi az iskolát. Vagy az ígéreteid csak addig érvényesek, amíg kényelmesek?
– Ne ragadj le a múltban. Azóta minden megváltozott – próbált kitérni Balázs.
– Nem terelek. Felelj egyenesen: megígérted vagy sem?
– Meg. De most szükségem van a lakásra – érkezett az érzelemmentes válasz.
Krisztina ajkán kiszaladt a szó: – Gerinctelen vagy… – Aztán erőt vett magán. – Egyszerűen taszító.
– Most vitatkozni akarsz, vagy megoldást keresni? – kérdezte Balázs tárgyilagos hangon.
– Mondd meg Viviennek, hogy ne… – kezdte, de a férfi azonnal közbevágott.
– Nem Vivien miatt kell. Nekem kell az ingatlan. Bár tény, nem kellett volna előreszaladnia hozzád.
– Tehát nem volt bátorságod személyesen közölni? Inkább mögé bújtál? – szúrt vissza Krisztina.
– Felesleges a szócséplés. Két heted van kiköltözni – zárta le Balázs, mintha egy hivatalos értesítést olvasna fel.
– És mégis hová menjek? – tört ki belőle. – Pontosan tudod, hogy nincs másik lakásom!
– Bérelsz egyet. Utalom a gyerektartást, nem kevés összeget. Abból futni fogja – felelte határozottan.
– Ez nem így működik, Balázs. Te ígérted… – A könyörgés akaratlanul is átszűrődött a hangján, amitől azonnal megundorodott.
– Elég. Ennél jobb lakásom nincs. Két hét bőven elegendő a keresésre. Megértetted?
– Nem, te nem érted. Itt él a lányod. A saját lányod, akit alig látsz, akinek a születésnapját is elfelejtetted. Egyáltalán eszedbe jut még?
A vonal túlsó végén hosszú hallgatás következett, majd egy fáradt sóhaj.
– Két hét – ismételte Balázs hidegen, és bontotta a hívást.
Krisztina mozdulatlanul ült a konyhai széken. Odakint lassan leszállt az este, és a sötétség mintha a lelkébe is beköltözött volna.
Az éjszaka gyötrelmesen telt. Csak forgolódott, gondolatai egyetlen pontra tértek vissza újra meg újra. Tisztában volt vele, hogy jogilag Balázsnak van igaza: a lakás az ő nevén van. A tartásdíj valóban érkezett, de egy albérlet ára szinte teljesen felemésztené. Kiút nem mutatkozott.
Hajnalban a félig elhúzott függönyök között szürke fény csorgott be a szobába. Gépként mozgott: reggelit készített Nórának, megterített, öltöztette. Tükörbe nézve alig ismert magára – sápadt arc, karikás szemek árulkodtak az álmatlan órákról.
Miután a kislány evett, és induláshoz készülődtek, megszólalt a csengő. Gabriella, Balázs édesanyja állt az ajtóban. A válás ellenére szinte naponta felbukkant. Az unokáját rajongásig szerette: sétált vele, mesét olvasott, tanítgatta rajzolni.
Az idős asszony végigmérte Krisztinát.
– Mi történt veled? – kérdezte élesen, tekintete megállapodott a sötét karikákon.
Krisztina mély levegőt vett. – Balázs ki akar tenni minket.
– Üljünk le, és mondd el részletesen – felelte Gabriella. Karjába vette Nórát, puszit nyomott az arcára, majd a nappaliba ment, és helyet foglalt a fotelben.
Krisztina elmesélte Vivien látogatását, a követelést, a telefonhívást és a kíméletlen ultimátumot.
– Két hét. Ennyi az egész – tárta szét a karját kétségbeesetten. – Hová vigyem a bútorokat? Mit kezdjek az életünkkel?
Gabriella egy darabig hallgatott, majd az ablakhoz lépett. A parkban gyerekek játszottak, a padokon idősek beszélgettek. Visszafordult.
– Jogilag igaza van. Az ő tulajdona.
– És Nóra? – kérdezte halkan Krisztina.
– Nem tudom – felelte az asszony tétován. Odalépett az unokájához, megsimította a haját. – Nem tudom – ismételte elcsendesedve.
– De megígérte – kapaszkodott a szóba Krisztina.
Gabriella halványan elmosolyodott. – Az ígéretek sokszor csak addig élnek, amíg kényelmesek. Mint az adóbevallások számai – tette hozzá kesernyés iróniával. – Figyelj. Nem tudom, mire készül a fiam. Régóta nem avat be sem az üzleti húzásaiba, sem a magánéleti döntéseibe. De beszélni fogok vele.
Krisztina szemében óvatos remény csillant. – Köszönöm.
– Nem ígérek csodát, de megpróbálom – bólintott Gabriella, majd az előszobába indult.
– Máris elmész? – kérdezte Krisztina csalódottan.
– Fel kell készülnöm a „pénzügyi zseni” elleni vitára – felelte az asszony, miközben felvette a kabátját. – Nála érvek nélkül nem lehet labdába rúgni.
Az ajtó bezárult mögötte. Krisztina egyedül maradt a lakásban, amely talán már nem sokáig lesz az otthonuk.
Gabriella kilépett az utcára. Az őszi szél azonnal belekapott a hajába. Egy pillanatra megállt, figyelte a levelek kavargását. A látvány felidézte benne azt a napot, amikor férje, Márk meghalt. A részletek már elmosódtak, de az érzés – a bénító bizonytalanság – ma is élénken élt benne. Balázs akkor még alig volt kétéves.
Eszébe jutott, mennyire magára maradt akkor. Saját édesanyja nem tudott támaszt nyújtani. Egyetlen ember segített: Emese, a későbbi anyósa. Ő fogadta be a fiatal özvegyet és a kisgyereket a tágas lakásába. Halála után az ingatlan Gabriellára szállt.
Beszállt az autóba, bekapcsolta a biztonsági övet. A belső térben levendulaillat terjengett – mindig is ezt a parfümöt használta. A kormányra tette a kezét, és halkan megszólalt, mintha fia ott ülne mellette.
– Ez nem helyes, fiam. Nem férfias más mögé bújni. Vivien mögé rejtezni gyávaság. Ennél többre neveltelek.
A motor felmorajlott, az autó lassan elindult. Az utcák szinte üresek voltak. Gabriella komótosan vezetett, közben fejben újra és újra végigvette, mit fog mondani Balázsnak.
Néhány nap telt el így. Végül úgy döntött, ismét felkeresi az unokáját, Nórát, hogy saját szemével lássa, hogyan alakul a helyzet, mielőtt szembenézne a fiával.