Beáta arca eltorzult a felháborodástól.
– Hogy merészeled ezt megtenni velem?! Úgy bántam veled, mintha a lányom lennél! Egész életemben értetek dolgoztam, és te bíróság elé citálsz? Hát ennyit ér a hála?
Réka hangja higgadt maradt, szinte suttogó.
– Maga nem értünk cselekedett. Mindig a saját érdekeit nézte. És a fiát is erre tanította.
Ezzel sarkon fordult, és faképnél hagyta az asszonyt. Beáta még kiabált utána néhány sértést, de az utcán egyre többen fordultak feléjük kíváncsian. A tekintetek súlya alatt végül elhallgatott, és összehúzott vállal állt ott, mintha hirtelen kisebb lett volna.
A tárgyalóteremben Beáta az első sorban foglalt helyet. Feketébe öltözött, mintha gyászszertartásra érkezett volna; a nyakán sötét kendő feszült. Mellette Márk ült komoran, lehajtott fejjel, tekintetét a padlóra szegezve.
Amikor a bíró felszólította az alperest, hogy mondja el az álláspontját, Beáta remegő hangon kezdett beszélni:
– Nem követtem el semmi rosszat. Csak segíteni akartam a gyerekeknek. Nincs pénzük, a ház meg üresen állt. Azt hittem, örülni fognak. A családért tettem… és most úgy kezelnek, mintha bűnöző lennék.
Réka mozdulatlanul ült. Nem szólt közbe, nem reagált. Tekintete előre szegeződött, arca kifejezéstelen maradt.
A bíró átnézte a rendőrségi jegyzőkönyvet, a munkások vallomásait és az átutalásokról szóló banki kivonatokat, amelyek mind Beáta számlájára érkeztek. A tanúk egybehangzóan állították: öt hónapon keresztül neki fizettek, és fogalmuk sem volt arról, hogy az ingatlan valódi tulajdonosa Réka.
– Az alperes jogtalanul szedett be bérleti díjat egy olyan ingatlan után, amely nem az ő tulajdona – mondta ki a bíró tárgyilagos hangon. – Kötelezem, hogy a teljes összeget térítse meg a felperes részére. Ezen felül kártérítést köteles fizetni az okozott károkért, valamint viselnie kell a perköltséget is.
A kimondott végösszeg súlyos volt. Beáta elsápadt, és a pad szélébe kapaszkodott. Márk meg sem mozdult, és egyszer sem nézett Rékára.
A tárgyalás után az asszony odalépett Rékához, és megragadta a kabátujját.
– Felfogod, mit tettél? Ennyi pénzem nincs! Azt akarod, hogy éhen haljak?
Réka óvatosan kiszabadította a kezét.
– Amikor más tulajdonát vette el, ezen gondolkodott?
Válaszra sem várva továbbment. Nem nézett vissza.
Négy hónap telt el. Réka egy barátnőjénél lakott, közben rendszeresen kijárt a házhoz rendet tenni. Kiszellőztette a falak közül az idegen szagokat, eltakarította a hátrahagyott szemetet. A fészerben rábukkant néhány nagyapjától maradt szerszámra, amelyeket még meg lehetett menteni: megtisztította, beolajozta, és visszaakasztotta őket a helyükre.
Beáta részletekben törlesztett. Minden alkalommal személyesen hozta a borítékot, némán letette az asztalra, és szó nélkül távozott. Nem kiabált többé, nem vádaskodott. Meghajlott háttal járt, mintha évek súlya nehezedett volna rá hirtelen.
Egy este csöngettek. Réka ajtót nyitott: Márk állt a küszöbön. Lefogyva, borostásan, gyűrött kabátban. A karjában egy nagy csomagot tartott, amelyet egy régi pokrócba bugyolált.
– Bejöhetek? – kérdezte halkan.
Réka félreállt. Márk belépett, az asztalhoz ment, és óvatosan kibontotta a takarót. A pokróc alól lassan kirajzolódott egy régi, fémből készült tárgy körvonala.