A pokróc alól egy öreg, fémből készült szamovár bukkant elő. Horpadt volt, de nem sérült végzetesen – egyben maradt.
– Anyám beadta egy bizományiba – szólalt meg Márk lesütött szemmel. – Egy hónapig kerestem. Nyolc helyet jártam végig, mire megtaláltam. Visszavásároltam.
Réka két kézzel emelte fel a tárgyat, ujjai lassan végigsimítottak az oldalán. Megakadt a tekintete egy ismerős benyomódáson – azon a kis horpadáson, amit a nagyapja ejtett rajta évekkel ezelőtt, amikor véletlenül meglökte a könyökével. Nem volt kétség: ez az a darab.
– Köszönöm – mondta halkan.
Márk a kabátzsebéből egy összehajtott papírt vett elő, és az asztalra csúsztatta.
– Ez egy nyilatkozat. Törleszteni fogom anyám tartozását. Minden hónapban. Tudom, hogy ő nem fog fizetni. Szerinte nincs miért. De rájöttem, hogy én sem vagyok ártatlan.
Réka némán olvasta a papírt, arca rezzenéstelen maradt. Márk közben idegesen gyűrögette a pokróc szélét.
– Azt hittem, anyámnak mindig igaza van. Azt gondoltam, te csak makacskodsz. Most már látom, hogy azt védted, ami neked fontos. Én pedig még csak meg sem kérdeztelek. Döntöttem helyetted… mintha nem is számítanál.
Réka lassan felemelte a tekintetét. Az előtte álló férfi ismerős volt, mégis idegen. De most először hosszú idő után őszinteséget látott rajta.
– Segíthetsz a ház körül – szólalt meg végül. – De együtt nem fogunk élni.
Márk bólintott, és mély levegőt vett.
– Értem.
Néhány nappal később Réka a nagyapja házának tornácán állt. Az udvaron Márk a kerítést javította – szótlanul, összpontosítva, kérdések nélkül. A szamovár visszakerült a helyére, gondosan kifényesítve. Az előszobában ismét szárított gyógynövények illata terjengett.
Beáta a bírósági ügy óta nem telefonált. Ha az utcán véletlenül összefutottak, elfordította a fejét. A régi magabiztossága eltűnt, ahogy a pénz is, amit kénytelen volt visszafizetni.
Egy alkalommal Réka látta, amint Beáta a ház előtt beszélget egy szomszéddal. A szomszéd egyszer csak hangosabban kérdezett vissza:
– Mondja csak, Beáta, miért rángatta bíróságra Rékát? Igaz, hogy kiadta az ő házát?
Beáta elhallgatott, motyogott valami érthetetlent, majd lehajtott fejjel odébbállt.
Réka nem érzett kárörömöt. Inkább csendes megkönnyebbülést. Olyan volt ez, mint amikor egy hosszú, lázas betegség után végre elmúlik a hőemelkedés, és az ember újra mélyet tud lélegezni.
Végighúzta a kezét a tornác korlátján – a nagyapja saját kezűleg csiszolta simára minden egyes deszkáját. Nem tudta, képes lesz-e valaha megbocsátani Márknak. Azt sem, hogy visszatalál-e hozzá. De most először a döntés az övé volt. Nem Márké. Nem Beátáé. Az övé.
A ház megmaradt. És ő is talpon maradt.
Márk befejezte a munkát a kerítésnél, kiegyenesedett, és Rékára nézett. Nem kért semmit. Nem faggatta a jövőről. Csak biccentett, majd az autója felé indult.
Réka egyedül maradt a tornácon. Leült arra a padra, amelyet a nagyapja régi deszkákból ácsolt össze. Lehunyta a szemét. Csend volt. Senki sem döntött helyette. Senki sem avatkozott bele az életébe kérés nélkül.
Beáta pedig még sokáig fizetni fog. És minden egyes alkalommal, amikor átadja a pénzt, eszébe jut majd, milyen érzés más tulajdonát elvenni.