— Hogy direkt ösztöndíjból tartom fenn magam, mert meg akartam tanulni önerőből boldogulni? Hogy azért járok egyszerű ruhákban, mert nem akarom az egyetemen az anyagi hátteremet fitogtatni?
Erika lesütötte a tekintetét, mintha hirtelen minden magabiztossága elpárolgott volna.
— Tudja mit? — mosolyodtam el fáradtan. — Egy dologban igaza volt. Nem illek Márk mellé. Csakhogy nem azért, mert nincstelen lennék. Hanem mert ő még mindig képtelen határt húzni önnel szemben. Viszlát.
Az ajtót halkan, de határozottan csuktam be.
Alig telt el egy óra, Márk üzenete villant fel a kijelzőn: „Anya azt mondta, nem akarsz látni. Azt is elmondta az örökséget. Lilla, engem nem érdekel a pénz. Szeretlek.”
A következő sorokat már meg sem nyitottam, egyszerűen töröltem az egészet.
Egy hónappal később az egyetemen futottunk össze újra. Márk sápadtabbnak tűnt, lefogyott, és amikor meglátott, azonnal odasietett.
— Lilla, kérlek, beszéljünk! Nem tartom a kapcsolatot anyámmal. Elköltöztem, külön lakom.
— Márk — állítottam meg —, rendes ember vagy. De azon az estén rájöttem valamire. Az édesanyád nem rólam rántotta le a leplet, hanem rólad. Nem álltál ki mellettem. Hagytad, hogy mindenki előtt megalázzon, aztán üzenetekben kértél bocsánatot.
— De hát én…
— Elköltöztél, igen. De abban a pillanatban, amikor lenézően szegénynek nevezett, mit tettél? Rászóltál, hogy fejezze be? Ugyan.
Nem válaszolt.
— Nekem nincs szükségem olyan férfira, aki csak utólag próbál megvédeni. Isten veled.
Három évvel később kitüntetéses diplomával fejeztem be az egyetemet. Átvettem az örökségemet, és megnyitottam a saját klinikámat.
A megnyitón egy hatalmas rózsacsokrot hoztak, név nélkül. A biztonsági őr annyit mondott: egy harminc körüli férfi adta le, és külön kérte, hogy ne fedjék fel, ki küldi.
Vannak hidak, amelyeket jobb porig égetni — hogy még a hamu se emlékeztessen rájuk.