Réka egy üveg málnalekvárral érkezett az anyósa lakásába, ám a bejáratnál hirtelen megtorpant. A komód tetején egy kulcscsomó hevert, rajta egy sötétvörös, örvényes mintázatú fadísszel. A kis brelokkot még a nagyapja faragta neki hét éves korában; minden apró karcolására emlékezett.
Ezek a kulcsok mindig az ő ékszeres dobozában pihentek.
– Beáta, hogy kerültek magához a nagypapa házának kulcsai? – kérdezte halkan, de feszült hangon.
Az asszony a tűzhely mellől fordult meg, és mézes mosollyal nézett rá, mintha dicséretet várna.
– Azok? Márk adta ide megőrzésre. Azt mondta, felújításba kezdtetek, és jobb, ha biztonságban vannak. Nálam jó helyen lesznek.
Felújításról szó sem volt. Réka három éve, a nagyapja halála óta nem nyúlt semmihez a házban. A függönyök ugyanott lógtak, a bútorok ugyanúgy álltak. Mindent érintetlenül hagyott, mintha az időt próbálná konzerválni.
– Kérem vissza őket. Most azonnal.
– Jaj, hát persze, vidd csak. Bár Márk azt kérte, szombatig ne… van még valami ott…
Réka nem hallgatta végig. Felkapta a kulcsokat, elköszönés nélkül távozott. Az autóban szorosan markolta a faragott díszt. Márk nem beszélt neki semmiféle munkálatokról, kulcsokról sem. Beáta viszont hónapok óta hajtogatta: „Kár, hogy parlagon áll az a telek, ki lehetne adni, a pénz mindig jól jön.”
Réka válasza rendre rövid volt: „Nem adom ki. Az az enyém.”
Negyven perc alatt odaért. A kapu tárva-nyitva állt. Az udvaron két idegen autó parkolt, a házból férfihangok és edénycsörgés szűrődött ki. Ahogy belépett, a kert látványa mellbe vágta: a nagyapja egykori almafái mellett cementes zsákok és vasrudak hevertek. A fedett rész alatt, ahol régen a pad állt, most ismeretlen munkaruhák lógtak.
Az előtérben dohány- és izzadságszag terjengett. A padlón csikkek. A szobában három atlétás férfi ült az asztalnál, kártyáztak. Az egyik felnézett.
– Maga kicsoda?
– A ház tulajdonosa. Ki engedte be önöket?
Összenéztek. Az egyik elővette a telefonját.
– Beáta adott engedélyt. A közelben utat építünk, három hónapra béreljük. Rendesek vagyunk, minden hónapban fizetünk.
Réka tekintete végigsiklott a helyiségen. A régi samovár eltűnt, a helyén műanyag vízforraló állt. A nagyapja ládája nyitva volt, belőle idegen ruhák lógtak ki.
Kirohant a fészerhez. A szerszámok, amelyeket a nagyapja minden ősszel gondosan áttörölt olajos ronggyal, most a szabad ég alatt, egy pocsolyában feküdtek. Rozsdásan, szétszórva, mintha értéktelen hulladékok lennének.
Visszament a házba, és tárcsázta Márkot. Az ötödik csörgésre vette fel.
– Hol vagy? Dolgozom – szólt bele türelmetlenül.
– A telken vagyok. Te adtad oda anyádnak a kulcsokat?
Rövid csend következett, majd egy ingerült sóhaj.
– Igen, odaadtam. Anya talált bérlőket, útépítő munkások. Normális emberek, vigyáznak a házra. Szükségünk van a pénzre…
A vonal másik végén feszültté vált a csend, és Réka érezte, hogy ez a beszélgetés még korántsem ért véget.