— Kitűnő tanuló, ösztöndíjból tengődik… Megható történet — folytatta gúnyosan. — De az én fiam ennél többet érdemel, nem egy kollégiumi szobában élő, nincstelen lányt.
— Anya, ezt azonnal hagyd abba! — Márk hirtelen felpattant a székéből.
— Ülj vissza! — csattant fel Erika. — Még nem fejeztem be!
A tekintetét rám szegezte, mintha egy tárgy lennék a kirakatban.
— Mennyi az annyi, hogy felszívódj az életéből? Ötszázezer forint? Egymillió? Mondd meg az árat.
A körülöttünk ülők elnémultak. A kanalak megálltak a levegőben, a pincérek mozdulatlanná dermedtek. Éreztem, hogy minden szem ránk tapad.
— Nem vagyok eladó — feleltem halkan, de határozottan.
— Ugyan már, kislányom. Mindenkinek van ára. Neked valószínűleg nem túl magas.
Amikor a táskámért nyúltam, hirtelen megragadta a csuklómat. Azt hitte, menekülni akarok. Ekkor zúdította rám azt a sértő kirohanást a csóró lányokról és a biztonsági őrökről.
Aznap éjjel Márk folyamatosan hívott. Nem vettem fel egyszer sem. Reggel üzenet várt: „Bocsáss meg. Többé nem állok szóba vele. Szeretlek.” Nem válaszoltam.
Pontban hétkor csengettek. Az ajtó előtt Erika állt. Smink nélkül, egyszerű melegítőben — most inkább tűnt fáradt, megtört asszonynak, mint magabiztos üzletasszonynak.
— Bejöhetek? — kérdezte halkan.
— Miért jött? — az ajtót csak résnyire nyitottam.
— Márk… elutazott tegnap este. Azt mondta, ha nem kérek bocsánatot, soha többé nem beszél velem.
— És most bocsánatot kérni érkezett?
Habozott, majd elővette a telefonját.
— Tegnap felhívott Levente Gábor. Ismerős a név?
Hallgattam.
— A Gábor-Development tulajdonosa. Azt mondta, megsértettem a keresztlányát. Az egyetlen örökösét.
— És ebből mire következtetett?
— Lilla… ne haragudj. Nem tudtam…
— Hogy nem vagyok szegény? — vágtam közbe. — Hogy a nagyapám üzletrészt hagyott rám, amit huszonöt éves koromban kapok meg.