Márk ragaszkodott hozzá, hogy ott ünnepeljünk. Azt mondta, ideje végre bemutatnia a családjának, és befejezni ezt a bujkálást, mintha szégyellnénk egymást.
Három teljes napot töltöttem azzal, hogy üzletről üzletre járjak egy bevásárlóközpontban, mire kiválasztottam egy sötétkék ruhát. Egyszerű szabású volt, visszafogott, mégis csinos. A cipőt a kollégiumi szobatársamtól kértem kölcsön, sminkelni pedig magam próbáltam meg, amennyire tőlem tellett.
Amikor beléptem az étterembe, Erika tekintete végigmért tetőtől talpig. Abban a pillanatban tudtam, hogy esélyem sem volt. A szeméből olyan leplezetlen ellenszenv sugárzott, hogy legszívesebben azonnal sarkon fordultam volna.
— Te lennél az a Lilla? — kérdezte hűvösen, még a kezét sem nyújtva. — Márk annyit mesélt rólad…
Márk édesapja, Gábor, sokkal közvetlenebbnek tűnt. Határozott kézfogással üdvözölt, mosolygott, sőt még a székemet is kihúzta. A felesége azonban egyetlen villanással rendreutasította, és onnantól inkább csendben maradt.
Az első órában kínos udvariaskodás zajlott. Erika aprólékosan faggatott a családomról — elmondtam, hogy tizenöt éves voltam, amikor elveszítettem a szüleimet. Rákérdezett a munkámra is — magántanítványokat vállalok. A lakhatásomról — egy bérelt szobában élek. Minden válaszom után egyre savanyúbb lett az arca.
— És miből tartod fenn magad, kedvesem? — emelte meg a hangját szándékosan, épp amikor a pincér letette elénk a főételt.
— Ösztöndíjból és a korrepetálásból. Megélek belőle.
— Megélsz? — nevetett fel élesen. — Arra is futja, hogy tavalyi kollekciós Zara-ruhában jelenj meg?
— Anya… — Márk az asztal alatt megszorította a kezem.
— Mi az, hogy anya? Jogom van tudni, kit hozol a családunkba!
A tetőpont a desszertnél érkezett el. Erika addigra három pohár bort ivott, és láthatóan elvesztette a mértéket.
— Tudod, Lilla — kezdte mézes-mázos hangon —, alaposan utánanéztem, ki is vagy te valójában. Kitűnő tanuló, árva lány… és még ennél is több mindent megtudtam rólad.