— Teljesen elvesztetted a józan eszedet, te kis senki? — Erika váratlanul megragadta a csuklómat az étterem közepén, úgy, hogy mindenki odanézett. — Azt hiszed, nem látom, hogyan tapadtál rá a fiamra? Turiból szerzett ruha, agyonhordott cipő… Tűnj el azonnal, mielőtt kihívatom a biztonságiakat!
— Anya, elég legyen! — próbált közbelépni Márk, de az asszony ingerülten félrelökte.
— Ne szólj bele! Pontosan ismerem az ilyen lányokat. Szegény egyetemista, aki albérlet helyett egy kollégiumi zugban húzza meg magát, aztán be akar furakodni egy rendes családba! Mennyit fizetett neked a fiam ezért a kis jelenetért?
Egyetlen szó nélkül lehúztam az ujjamról a gyűrűt, az asztalra tettem, majd kisétáltam. A hátam mögött hallottam, hogy Márk emelt hangon vitatkozik az anyjával, de nem volt erőm visszanézni.
Márkkal véletlenül sodort össze az élet: az egyetemi menzán álltunk sorban. A szomszéd épületben tanított, csak ebédelni ugrott be. Észrevette, hogy aprót számolgatok a tálcán lévő hajdinára, és szó nélkül kifizette a különbözetet a pénztárosnak, hogy jusson egy szelet húsra is.
— Nem szükséges… — pirultam el.
— Egyetemista vagy? — mosolygott rám. — Voltam én is. Márk vagyok.
Fél éven át titokban találkozgattunk. Szégyelltem a szombathelyi bérelt szobámat, a kifakult farmerjeimet, és azt, hogy randira is mindig ugyanabban a ruhában mentem. Márk csak nevetett ezen, és azt mondta, nem a külsőségek miatt szeretett belém.
— Lilla, miért csinálsz ebből ekkora ügyet? — ölelt át, amikor megint le akartam mondani egy találkozót. — Nem érdekel, hol laksz vagy mennyi pénzed van. Téged szeretlek, nem a bankszámládat.
A szüleiről alig beszélt. Az apja autókereskedéseket birtokolt, az anyja pedig afféle úriasszonyként élt, aki imád társaságban mutatkozni. „Szigorú, de igazságos” — így jellemezte Erikát. Utólag kiderült, hogy ez korántsem fedte a valóságot.
Az eljegyzésünket végül úgy határoztuk el, hogy egy elegáns étteremben ünnepeljük meg.