— suttogta Gábor halkan. — Tudtam, hogy elleneznéd. Ezért hallgattam róla.
Erzsébet némán ült tovább. Gondolatai kuszán kavarogtak. Kinga… a férje húga, nem pedig valami titkos szerető.
— Beteg — tette hozzá Gábor fáradtan. — Cukorbeteg. A gyógyszerei rengeteg pénzbe kerülnek, állást sem kap sehol. Segítek neki elintézni a papírokat a támogatáshoz.
— És az éjszakai hívások?
— Olyankor jönnek rá a rohamok. Pánikba esik, alig kap levegőt. Akkor telefonál, amikor már teljesen kétségbe van esve.
Erzsébet felidézte a félfüllel elcsípett mondatokat: „hiányzol”, „drága”… Akkor egészen mást hallott ki belőlük.
— Olyan gyengéden beszéltél vele…
— Ő a kisebbik. Mindig is óvtam.
— Akkor miért titkoltad el előlem?
Gábor tekintete megpihent rajta, fáradt és őszinte volt.
— Mert ismerlek. Makacs vagy. Húsz éve hordozod magadban azt a sérelmet.
Erzsébet szólni akart, de a tiltakozás elhalt benne. Igaza volt. Akkor biztosan nem engedte volna be Kingát az ajtón.
— Meg is beszélhettük volna — mondta végül csendesebben.
— Meg. Csak gyáva voltam. Féltem, hogyan reagálsz.
A konyhában súlyos csend telepedett rájuk. Odakint lassan besötétedett, az ablak tükrében egymás árnyékát látták.
— Én meg azt hittem, el akarsz hagyni — vallotta be Erzsébet halkan.
— Ugyan miért hagynálak el? Kingáért?
— Nem érte… Hanem valaki másért. Egy fiatal nőért.
Gábor elmosolyodott, odalépett hozzá, és átölelte a vállát.
— Bolondságokat beszélsz. Ötvenhét évesen szerető után rohangáljak?
— Előfordul az ilyesmi.
— Másoknál talán. Én már kinőttem ebből.
Erzsébet hozzábújt. Milyen régen érezte már ezt az ölelést.
— Tehát nincs megcsalás?
— Nincs.
— És el sem akarsz menni?
— Hová mennék nélküled?
Másnap Gábor hazahozta Kingát. Erzsébet visszafogottan fogadta, de a harag már nem ült az arcán.
Kinga rossz bőrben volt. Lesoványodott, sápadt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
— Sajnálom, hogy így alakult — mondta halkan. — Nem akartam bajba sodorni Gábort.
— Nekem pedig jogom volt tudni az igazat — felelte Erzsébet tárgyilagosan.
Leültek hárman az asztalhoz, teát töltöttek. Óvatosan beszélgettek, kerülve a régi vitákat.
— Emlékszel, amikor gyerekként a csokikat osztottuk el? — kérdezte Gábor.
— Mindig nekem adtad a nagyobb darabot — mosolyodott el Kinga halványan.
— Anyánk meg rám szólt, hogy elkényeztetlek.
Erzsébet hallgatta őket, és lassan megértette: ez köztük több puszta rokonságnál. Sebekkel együtt is család.
— Kinga — szólalt meg végül. — Amíg nem állsz talpra, költözz hozzánk. Van egy szabad szoba.
A nő meglepetten nézett rá.
— Nem szeretnék terhedre lenni.
— Nem leszel az. Egyedül sokkal nehezebb.
Gábor megszorította Erzsébet kezét az asztal alatt, hálásan.
Este, amikor Kinga elment összepakolni a holmiját, kettesben maradtak.
— Köszönöm — mondta Gábor. — Nem számítottam erre.
— Én sem magamtól. Csak rájöttem, hogy elég volt a duzzogásból.
— Két évtizedig haragudtál.
— Két évtizedig ostoba voltam. Pénz miatt hagytam szétesni mindent.
Gábor magához ölelte, és puszit nyomott a feje búbjára.
— Most már másképp látod.
— Nem lettem bölcsebb. Csak megtanultam különbséget tenni: más dolog hűtlenséggel gyanúsítani a férjemet, és más beengedni a sógornőmet az otthonomba.
— És ha tényleg megcsaltalak volna?
Erzsébet elgondolkodott.
— Akkor talán megfojtalak.
Gábor felnevetett.
— Ez azt jelenti, hogy még szeretsz.
— Szeretlek, te bolond. De több titok ne legyen. Megállapodtunk?
— Meg.
Egy hónappal később Kinga munkát talált, és kivett egy apró lakást a közelben. Minden hétvégén átjött hozzájuk.
Erzsébet pedig többé nem hallgatózott az ajtó mögött, és nem kutatott a férje telefonjában. Rájött, hogy a bizalom többet ér a féltékenységnél.
A családjuk pedig erősebbnek bizonyult minden gyanúnál.