Szombaton Erzsébet végül rászánta magát, hogy kideríti az igazságot. Gábor kora délután, kettő körül indult el otthonról, és azt mondta, Tiborhoz megy beszélgetni. A hangja nyugodt volt, talán túlságosan is.
Az asszony sötét napszemüveget vett fel, fejére kendőt kötött, és néhány perc késéssel utána indult. Igyekezett kellő távolságot tartani, nehogy a férfi észrevegye.
Gábor felszállt a belváros felé tartó buszra. Erzsébet megvárta a következőt. A mellkasában úgy dobogott a szíve, mintha ki akarna ugrani a helyéről; attól félt, még az utasok is hallják.
Amikor a Béke utcához értek, látta, ahogy a férje leszáll, majd határozott léptekkel belép a tizenötös számú ház kapuján. Pontosan az a cím volt, amely a cetlin állt.
Erzsébet öt percig várakozott az utca túloldalán, majd ő is bement az épületbe. A kaputelefon névsorát böngészve megtalálta a huszonhármas lakást. A név: Morozova.
Morozova. Ki lehet ez? Egy fiatal nő? Esetleg elvált, aki új életet kezdett?
Felment a második emeletre, és megállt a lépcsőforduló ablakánál, ahonnan rálátott a 23-as ajtajára. Másfél órán át álldogált ott. A lába elgémberedett, a dereka sajgott, de a kíváncsiság – vagy inkább a kétségbeesés – erősebb volt a testi fájdalomnál.
Végre kinyílt az ajtó. Először Gábor lépett ki, mögötte pedig egy körülbelül negyvenöt éves nő. Magas, karcsú, ápolt és feltűnően csinos.
— Nagyon hálás vagyok neked — hallotta Erzsébet a nő hangját. — Nélküled nem boldogultam volna.
— Ugyan, semmiség — felelte Gábor. — A családért teszem.
Családért? Miféle családért?
A nő átölelte a férfit, és puszit nyomott az arcára.
— Holnap találkozunk?
— Igen. Viszem a papírokat.
Papírokat? Válási iratokat talán?
Az ajtó bezárult, Gábor pedig a lépcső felé indult. Erzsébet épphogy el tudott rejtőzni a sarok mögött. A könnyei patakzottak. Úgy érezte, ezzel végleg pont került a harmincéves házasság végére.
Otthon a konyhában ült, és zokogott. Hogyan tovább? Mit kezdjen az életével most?
Gábor estefelé érkezett haza, meglehetősen jókedvűen.
— Jót beszélgettünk Tiborral — jegyezte meg könnyedén.
— Azt látom — felelte Erzsébet szárazon.
— Hogy érted?
— Csak úgy… elégedettnek tűnsz.
A férfi gyanakodva nézett rá.
— Erzsi, mi bajod van?
— Semmi.
— Dehogynem. Feszült vagy. Mi történt?
Az asszonyban elszakadt a cérna. Három évtizedig nyelt és hallgatott, most azonban képtelen volt tovább türtőztetni magát.
— Elegem van a hazugságaidból!
— Miféle hazugságokból?
— Nem Tibornál voltál! A Béke utcában jártál, a szeretődnél!
Gábor arca elsápadt, és lassan leült egy székre.
— Te követtél engem?
— Igen! Mit tehettem volna? Titkolózol, éjszakánként suttogva telefonálsz!
— Erzsi, félreérted…
— Mindent értek! Találtál magadnak egy fiatalabb, szebb nőt! Én meg már csak egy megunt, öreg feleség vagyok, igaz?
A szavai között sírás és keserűség tört felszínre; harminc év minden sérelme egyszerre szakadt ki belőle.
— Azt hiszed, nem látom rajtad? Ragyogsz, amikor onnan jössz! Itthon meg komor vagy!
— Nyugodj meg, kérlek. Elmondok mindent.
— Mit akarsz még magyarázni? A saját szememmel láttam, ahogy megcsókolt!
— Ki?
— Az a Morozova! Az a gyönyörű nő!
Gábor furcsán nézett rá.
— Morozova… még a nevét is megtudtad?
— Igen. És most mi lesz? Elválunk?
A férfi mély levegőt vett, tenyerébe temette az arcát.
— Erzsi, ülj le. Morozova nem a szeretőm.
— Akkor kicsoda?
— Ő… a húgom.
— Milyen húgod? Nincs is testvéred!
— De van. Kinga. Amikor férjhez ment, felvette a férje nevét.
Erzsébet megdermedt. Kinga? Az a Kinga, akivel húsz éve, az anyós temetése után vesztek össze az örökségen, és azóta szóba sem álltak egymással?
— Visszaköltözött a városba — folytatta Gábor. — A férje elhagyta, nincs munkája, nincs hova mennie. Segítek neki talpra állni.
— Miért nem mondtad el?
— Szerinted hogyan reagáltál volna? Tárt karokkal fogadod?
Erzsébet lehajtotta a fejét. Nem fogadta volna. A régi sértettség még mindig ott élt benne.
— Bocsáss meg…