Miután Gábor kilépett az ajtón, Erzsébetet nyomasztó gondolatok lepték el. A férfi mobilja a nappaliban maradt, a töltőre dugva – sietségében otthon felejtette.
Az asszony hosszú percekig csak nézte a készüléket. Soha életében nem kutatott más holmijában, még a saját férjéében sem. Most azonban valami belülről sürgette.
Végül remegő ujjakkal felemelte. A jelszót nem ismerte. Először a házassági évfordulójuk dátumát próbálta beírni. Sikertelenül. A lányuk születésnapja következett – az sem nyitotta meg.
Ekkor eszébe jutott, hogy Gábor nemrég változtatta meg a kódot. Talán valami új számot állított be. Találomra kezdett kombinációkat beütni. Már majdnem feladta, amikor az ötödik próbálkozásnál a kijelző felvillant és feloldódott.
Az üzenetek között legfelül egy ismeretlen telefonszám állt. A beszélgetés hosszan visszanyúlt, szinte minden nap váltottak pár sort.
„Hogy vagy? Hiányzol” – szólt a legutóbbi, tegnapi üzenet.
„Te is nekem. Légy türelemmel még egy kicsit” – válaszolta Gábor.
„Mikor találkozunk?”
„Holnap munka után. Ugyanott.”
Erzsébet erőtlenül rogyott le a konyhai székre. A keze annyira reszketett, hogy kis híján elejtette a telefont.
Feljebb görgetett. A sorok tele voltak becézéssel és gyengéd szavakkal: „édesem”, „drágám”, „csókolalak”.
Ki lehet ez a nő? És mióta tart ez az egész?
Hirtelen megcsörrent a készülék. Ugyanaz a szám hívta.
Erzsébet pánikba esett, azonnal kinyomta, visszatette a telefont a helyére, majd a hálószobába sietett, mintha rajtakapták volna.
Egy óra múlva felhívta a lányát.
– Dóra, ráérsz egy kicsit? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Persze, anya. Mi történt? Olyan furcsán hangzol.
– Csak… szerinted apád mostanában nem viselkedik másként?
– Hogy érted?
– Zárkózottabb lett. Sokszor hallgat, és mintha titkolna valamit.
A vonal túlsó végén csend támadt.
– Anya, történt valami?
– Semmi konkrét. Csak… egy rossz érzés.
– Nem lenne egyszerűbb, ha leülnél vele és megkérdeznéd?
– És ha… – Erzsébet elakadt.
– Ha mi?
Nem volt képes kimondani a gyanúját.
– Ugyan, hagyjuk. Butaság az egész.
– Biztos? Elmondhatod nekem.
– Most még nem – zárta le a beszélgetést.
Este Gábor komor arccal lépett be az ajtón.
– Itthon maradt a telefonom – jegyezte meg rögtön.
– Igen, észrevettem. Senki sem keresett – felelte Erzsébet rezzenéstelen arccal.
A férfi láthatóan megkönnyebbült.
Vacsora közben közölte:
– Holnap tovább bent maradok a munkahelyen.
– Már megint?
– Ellenőrzés lesz, sok a teendő.
Erzsébet hitetlenkedve hallgatta. Gábor húsz éve esztergályos ugyanazon az üzemben. Soha nem említett semmiféle ellenőrzést.
– Mikorra várjalak? – kérdezte.
– Nem tudom. Későn.
Nyilván a „drágájához” siet majd – gondolta keserűen.
Aznap éjjel egy pillanatra sem tudott elaludni. Forgolódott, terveket szőtt, újra és újra végiggondolta a lehetőségeket. Kövesse? Derítse ki, ki az a nő?
Reggel észrevette, hogy Gábor az ünnepi ingét veszi elő a szekrényből, azt, amelyiket csak különleges alkalmakkor hord.
– Igazán kiöltöztél – jegyezte meg.
– Céges összejövetel lesz – felelte könnyedén.
Szerda volt. Miféle összejövetel?
Amint a férfi elment, Erzsébet átkutatta a lakást. A zakó zsebében talált egy szalvétát a „Meghitt Udvar” nevű kávézóból. Oda sosem jártak együtt.
Az íróasztal fiókjában pedig egy cetli hevert nőies kézírással: „Várlak. Ne késs. Csók.” Alatta cím: Béke utca 15.
A szíve nagyot dobbant. Tehát nemcsak kávézókban találkoznak…
Leült a kanapéra, és kitört belőle a sírás. Harminc év házasság. Három évtized közös élet.
Most pedig mi következik? Válás? Ötvenkilenc évesen mindent elölről kezdeni?
Mégis tudnia kell az igazságot. A bizonytalanság felemészti.
Ahogy közeledett a hétvége, egyre erősebben érett benne az elhatározás, hogy nem marad tovább tétlen, és hamarosan lépnie kell.