Erzsébetet valami nesz riasztotta fel az éjszaka közepén. A szoba sötétbe burkolózott, az éjjeliszekrényen álló óra fél hármat mutatott. A férje helye mellette üres volt – Gábor nem feküdt az ágyban.
Feszülten hallgatózott. A konyha irányából tompa, visszafogott hang szűrődött be. A férfi szinte suttogva beszélt, óvatosan formálva a szavakat.
– Tudom, hogy most nehéz neked… – ütötte meg Erzsébet fülét Gábor hangja. – De kérlek, tarts ki még egy kicsit.
Kihez beszél ilyenkor? Mezítláb kiosont a hálóból, és az ajtóhoz lépett. A szíve hevesen vert.
– Én is hiányollak – folytatta Gábor halkan. – Holnap találkozunk, ígérem.
Erzsébet földbe gyökerezett. Harminc év házasság alatt a férje rég nem szólt hozzá ilyen gyengédséggel. Talán évek óta nem.
– Nem, ő semmit sem sejt – halkult tovább a hang. – És jobb is, ha egyelőre így marad.
Ő? Róla beszél? Erzsébet a falnak támaszkodott, mert hirtelen elgyengült a lába.
– Sajnálom, hogy titkolóznunk kell – sóhajtott Gábor. – De te is tudod… bonyolult a helyzet.
A vonal túlsó végén valamit mondhattak, mert Gábor felnevetett. Olyan felszabadultan, ahogy otthon már régen nem. Erzsébet nem is emlékezett, mikor hallotta utoljára így nevetni.
– Rendben, akkor holnap. Viszlát, drágám.
Drágám. A szó szinte megfojtotta. Gyorsan visszasurrant az ágyba, magára húzta a takarót, és lehunyta a szemét.
Egy perccel később Gábor is visszatért. Óvatosan befeküdt mellé, ügyelve, hogy fel ne ébressze. Erzsébet mozdulatlan maradt, és egyetlen gondolat zakatolt benne: ki az a „drágám”?
Reggel minden a megszokott rend szerint zajlott. Gábor a telefonját böngészte, kávét kortyolt, mintha semmi sem történt volna.
– Jól aludtál? – kérdezte Erzsébet ártatlan hangon.
– Igen, semmi különös.
– Éjjel mintha járkált volna valaki a lakásban.
A férfi összerezzent, a csésze majdnem kiborult a kezéből.
– Én voltam… kimentem a mosdóba.
Hazudik – állapította meg magában az asszony. Ennyi év után pontosan felismerte a hanghordozásából.
– Nekem úgy tűnt, mintha beszélgetés is lett volna a konyhában – tette hozzá.
– Biztos a szomszédok. Vagy valaki tévézett.
Megint kitért a válasz elől, ráadásul a szemébe sem nézett.
– Gábor, minden rendben van? – szánta rá magát végül. – Olyan furcsa mostanában.
– Furcsa? Mire gondolsz?
– Többet hallgatsz. Mindig elgondolkodsz valamin.
A férfi felállt, a csészét a mosogatóba tette.
– Munkahelyi gondok. Nem akarlak terhelni vele.
Azzal készülődni kezdett. Erzsébet ott maradt a konyhában, és érezte, hogy valami nincs rendben. Valami komoly dolog történik a háta mögött.
Egész nap az éjszakai mondatok visszhangoztak a fejében. „Drágám.” „Hiányzol.” „Holnap találkozunk.”
Lehetséges volna, hogy Gábornak van valakije? Ötvenhét évesen? Ennyi közös év után?
A tükör elé állt. Ráncok a szeme körül, őszülő tincsek, pár pluszkiló. Mikor öregedett meg ennyire? Vagy talán nem is az idő az oka, hanem az, hogy már nem figyelt magára? Beletörődött, hogy így is jó lesz?
A könnyei csípni kezdték a szemét. Talán Gábor talált valakit, aki fiatalabb. Csinosabb.
Este a férfi a szokottnál később ért haza. Azt mondta, bent ragadt a munkahelyén. Erzsébet azonban idegen női parfüm illatát érezte rajta.
– Kérsz vacsorát? – kérdezte visszafogottan.
– Nem, már ettem…
Hol? Kivel? A kérdések ott égtek benne, de nem merte kimondani őket. Félt attól, mit hallana válaszként.
Szó nélkül feküdtek le. Gábor hamar elaludt, Erzsébet viszont éberen figyelt minden apró zajra. Arra számított, hogy a férfi ismét felkel majd telefonálni.
Az éjszaka azonban csendben telt. Reggel viszont feltűnt neki, hogy Gábor folyton a mobilját lesi. Üzeneteket olvas, és közben elmosolyodik.
Ki írhat neki? És mit?
Reggeli után Gábor sietve összekészült, mintha fontos dolga lenne, majd elindult otthonról, Erzsébetet pedig egyre nyugtalanítóbb gondolatokkal hagyta magára.