– Poliészter! – bökte ki végül diadalmasan. – Az eladó szerint ez most a divat csúcsa. Úgy szellőzik, mint a lenvászon, és úgy csillog, akár a selyem. Nem olyan dohos szagú, mint az a gyapjúd, Lilla, amitől az embernek molyirtó jut eszébe. Gondolkodtam is rajta, nem kellene-e pályát módosítanod. Autóülés-huzatokat varrhatnál! Abban van az igazi pénz, nem ezekben az úri huncutságokban, amiket te öltögetsz.
Alig bírtam megőrizni a komolyságomat a „természetes poliészter” hallatán.
– Ildikó – válaszoltam halkan, udvarias hangsúllyal. – A poliészter mesterséges szál, kőolaj- és földgázszármazék. Olyan, hogy természetes poliészter, nem létezik, ahogy fa vas sem. Az a Super 140’s gyapjú pedig, amivel dolgozom, vékonyabb egy hajszálnál, és métere háromszáz euróba kerül.
A villa megállt Ildikó kezében a levegőben. Az arca foltokban vörösödött el, szinte összecsengett a blúzán csillogó lurex fényével.
– Még te oktatsz ki engem? – horkant fel, és a felindulástól kiejtette a szaftos hússzeletet, ami egyenesen a kivágásába pottyant.
A jelenet inkább emlékeztetett egy víz alatti mentőakcióra, mint elegáns vacsorára: Ildikó két kézzel próbálta kiszabadítani a zsíros falatot a keblei közül, mintha egy búvár küzdene egy makacs polippal. Diána felsikkantott, az após köhögőrohamot kapott, Márk pedig ledermedve figyelte az eseményeket. Amikor végre sikerült előhalásznia a „zsákmányt”, sértett méltósággal visszahajította a tányérjára, majd zsíros ujjait gondolkodás nélkül beletörölte a hófehér textilszalvétába, narancssárga maszatokat hagyva maga után.
– Elég a fecsegésből – jelentette ki, mintha mi sem történt volna. – Jöjjenek az ajándékok!
A társaság elcsendesedett. Ildikó az asztal alól előhúzott egy hatalmas, merev falú papírtáskát, rajta a város legelőkelőbb ékszerüzletének arany betűs emblémájával.
Márk tekintete felcsillant. Diána kaján mosollyal figyelt.
– Lilla – kezdte ünnepélyesen, és felállt. – Tudod, mi nem szórjuk a pénzt, hiába engedhetnénk meg magunknak. Sokat töprengtem, mivel lepjelek meg a harmincötödik születésnapodon. Ez már komoly kor, ilyenkor az embernek a rangjára is adnia kell.
A kezembe nyomta a csomagot.
– Fogadd szeretettel. Mindannyiunktól.
A táska meglepően nehéz volt. Egy pillanatra megdobbant a szívem – talán mégis…? Óvatosan kiemeltem belőle egy elegáns, bársonnyal bevont dobozkát. Felnyitottam. Üres.
Felpillantottam. A zacskó alján egy összehajtott papírlap hevert. Kihúztam. Pénztári blokk volt.
Végösszeg: 150 000 forint.
Megnevezés: arany nyakék topáz kövekkel.
– Ildikó…? – néztem rá értetlenül. – Itt csak a nyugta van.
– Hát persze! – csapta össze a kezét lelkesen, és körbenézett a vendégeken. – A nyakéket megtartottam magamnak. Olyan jól áll, igaz, Diána? Neked pedig, Lilla, ezt a bizonylatot adom emlékbe.
A levegő megfagyott az asztal körül. Olyan sűrű csend telepedett ránk, hogy szinte tapintani lehetett, és mindenki a reakciómat várta.