– Ugye te is tudod, hogy anya csak jót akart? Na és ha néha elszólja magát… Idős már, magas a vérnyomása, és különben is: ő az anyám! – Márk idegesen igazgatta az ingujját, amelyet alig fél órája gőzöltem ki tökéletesre.
Ránéztem. A tekintete a salátás tál és az ablak között cikázott, benne az a jól ismert rettegés ült. A félelem attól, akit magában csak „Őfelségének” neveztem.
– Márk, legutóbb a munkámat „jobbágykiszolgálásnak” hívta. Az is a vérnyomása miatt volt? – kérdeztem higgadtan, miközben az evőeszközöket sorba rendeztem.
– Lilla, hát varrónő vagy! – tárta szét a karját, mintha ezzel minden sértés feloldozást nyerne. – Anyaggal, tűvel dolgozol. Ez szolgáltatás. Anya csak kimondja az igazat. Nálunk a családban ez a szokás.
Az „igazság” Márk famíliájában meglehetősen képlékeny fogalom volt. Olyan formát vett fel, amilyet Ildikó kívánt, és amit idősebb lánya, Diána helyeselt. A jómódú rokonok, akik autómosókat és néhány büfét birtokoltak, afféle vidéki arisztokratának képzelték magukat. Én pedig, Lilla, egy exkluzív férfiszabóság vezető szabásza – ahol egy öltöny árából használt autót lehetne venni – a szemükben nem voltam több egyszerű „varrónőnél”.
– Rendben – sóhajtottam, és elsimítottam a makulátlanul vasalt abroszt. – Jöjjenek csak. Harmincöt éves az ember egyszer lesz. Nem hagyom, hogy elrontsák.
A csengő hangja úgy hasított a csendbe, mint egy légiriadó.
Zajos bevonulással érkeztek, mintha a kétszobás lakásunk nem is falakból, hanem levegőből állna. Ildikó, aki méreteiben és ambícióiban egyaránt tekintélyes volt, csillogó, lurexes ruhában tündökölt. Mögötte csendben lépdelt az apósom, a sort pedig Diána zárta, örökké elégedetlen arccal, rágógumit csámcsogva.
– Lillácskám! – tárta szét a karját Ildikó, de az ölelés elmaradt; csupán a levegőbe lehelt puszit az arcom mellé. – Isten éltessen! Milyen… barátságos kis lakás. Kicsit szűk, alacsonyak a plafonok, az ember alig kap levegőt, de kezdésnek megteszi.
– Hét éve itt élünk, Ildikó – mosolyogtam, miközben elvettem a kabátját. – Fáradjanak az asztalhoz.
A vacsora a megszokott mederben haladt. Anyósom fennhangon minősítette a fogásokat („A sajt nem parmezán, de fröccs mellé elmegy”), Diána kelletlenül piszkálta a gombás ragut, Márk pedig szolgálatkészen töltötte újra édesanyja poharát.
A komikum akkor csúcsosodott ki, amikor Ildikó műveltségét próbálta csillogtatni. Villájára tűzött egy szelet sült húst, lehunyta a szemét, és ünnepélyesen megszólalt:
– Képzeld, tegnap Diánával betértünk egy butikba. Láttunk ott mindenféle anyagokat… Tudod, azokat… természetes p-vel kezdődő anyagokat emlegetett.