Réka lassan megrázta a fejét.
– Miért mennék el? Tíz éve itt dolgozom, minden folyamatot kívülről fújok. Beáta úgyis Szegedre költözik, Márk pedig vele tart. Egy hónap, és mindenki más témát talál magának.
Diána sóhajtott.
– Te nem ismered őket? Lesz, aki még jövő ilyenkor is erről suttog majd a folyosón.
– Suttogjanak csak. Nekem állás kell, fizetés kell. Leventének fizetni kell a kollégiumot, nekem meg a lakbért.
Valóban talpon maradt. Sőt, még a korábbinál is többet vállalt magára. Otthon az üres lakás várta, a csend, amely túl hangosan visszhangzott a falak között, az irodában viszont legalább számok, kimutatások és határidők kötötték le a figyelmét. Esténként teát főzött, kiült a konyhába, és az udvart bámulta, ahol évekkel korábban még együtt sétáltak Márkkal, kézen fogva a kis Leventével. Nem sírt. A könnyei mintha elapadtak volna. Csak ült mozdulatlanul, és próbálta megfejteni, melyik ponton csúszott félre az életük.
Három nappal azután, hogy az apja elköltözött, Levente felhívta.
– Anya, beszéltem vele – mondta feszült hangon. – Olyasmiket magyarázott, hogy „új életszakasz”, meg hogy „néha nehéz döntéseket kell hozni”. Fogalmam sincs, miről beszél.
– És te mit mondtál? – kérdezte Réka halkan.
– Hogy nem értem, és nem is biztos, hogy akarom. Azt felelte, majd idővel másképp látom.
Kis szünet után a fiú újra megszólalt.
– Csak tarts ki, jó? Hamarosan végzek az egyetemen, találok munkát, és segítek neked.
– Ne miattam aggódj, Levente. Megoldom.
A válást fél év múlva mondták ki. Eladták a közös lakást, az összeget elosztották. Réka egy kisebb, egyszobás albérletbe költözött a város szélére – közelebb a munkahelyéhez és olcsóbb is volt. Márk eközben Szegeden rendezte be az új életét, Leventének időnként küldött egy-egy üzenetet vagy éttermi fotót. Rékát mindössze egyszer kereste fel, amikor az ingatlanpapírokat kellett aláírni. Elegáns kabátban érkezett, új karórával a csuklóján, idegen illat lengte körül.
– Jól nézel ki – jegyezte meg, végigmérve őt.
– Ne próbálj kedveskedni – felelte Réka szárazon, és odakanyarította az aláírását.
Három év szinte észrevétlenül telt el. Megszokta az egyedüllétet, a csöndes estéket, amikor könyv társaságában ül a kanapén beszélgetések helyett. A barátnői néhányszor randit szerveztek neki, de egyik találkozásból sem lett több. Az egyik férfi unalmas volt, a másik túl rámenős. A harmadik próbálkozás után Réka úgy döntött, nem sürget semmit.
Levente diplomát szerzett, egy informatikai cégnél helyezkedett el, és egy volt évfolyamtársával bérelt lakást. Hetente felhívta az anyját, néha hétvégére haza is ugrott.
– Ki kellene mozdulnod – mondta egyszer, miközben a kedvenc fasírtját várta a konyhában. – Menj el valahova pihenni. Tenger, külföld, bármi.
– Ugyan miből? – mosolygott Réka. – Könyvelő vagyok, nem vezérigazgató.
Szeptember elején aztán különös hírek kezdtek terjedni a cégnél. A központ átszervezést tervezett, több vidéki kirendeltséget összevonnának. Létszámleépítésről, új vezetésről és szigorúbb szabályokról suttogtak.
Diána egy délelőtt feldúltan rontott be az irodájába.
– Réka, hallottad? Új igazgatót küldenek Szegedről. Találd ki, kit!
Mielőtt a név elhangzott volna, Réka gyomra már görcsbe rándult.
– Márk – lehelte Diána. – Márk tér vissza. A volt férjed.
Az összdolgozói értekezletet hétfőre hívták össze. Réka a konferenciaterem hátsó sorában foglalt helyet, és a kivetítőt figyelte. A dián ez állt: „Új szervezeti felépítés. Kirendeltségvezető: Márk.”
A fotó friss lehetett. Márk tökéletesen szabott öltönyben nézett a kamerába, tekintete magabiztosságot sugárzott, ajkán halvány, elégedett mosoly ült – egy férfié, aki pályája csúcsán érzi magát.